Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Az igazi poézis keresése (Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének)

hiába és ok nélkül látta-e így? — Perük adatai hiányosak és a tettek is mindkét részről sokszor ellentmondóak. Az érzékenység kölcsönösen nagy volt. Már szinte csak a hiányokból és a levelek egyes adataiból kialakítható lélekrajzokból lehet következtetéseket levonni. — De vajon csak Kazinczy javára és Berzsenyi kárára? — Minden esetre egyre inkább úgy látszik, mintha a Kazinczy-kép tükre a sok vádtól tisztább és nagyobb is lenne. És Berzsenyinek, a költőnek lelkirajza pedig a tragikus vonásokon túl is gazdagabb és érdekesebb.

Kazinczy mellett szól mind az az elismerés, amellyel sokszor igen tárgyilagosan ítélve Berzsenyi verseinek és költészetének értékeit nemcsak elismerte, de magasztalta is. „Mely erő! mely képek! mely nyelv! Tetszik nékem itt még az is, a mit egykor hiba gyanánt tevék ki neked . . . Csak hogy erre isten kell a ki bennünket vezessen, az pedig téged soha el nem hágy.” Ez igaz is, de ezek közben Kazinczy esztétikusi hiúsága és fő- literátori hajlama olyanokat diktált, hogy azok a végtelen szenzibilis költő sorsát egyre-másra megnehezítették. Ezek a sorok, vagy sorközti megjegyzések és ki nem állása, sőt félre állása a kritikus órákban kétséget támasztottak Berzsenyiben Kazinczy őszinteségéről és barátságáról is. — Mert milyen „Mester” is volt ő, a nála igazát és önbizalmát kereső első könyvére készülő költőnek? — Olyan, akivel szemben Berzsenyinek a nagy nyelv- újítási csatán belül is külön „Mondolat-csatát” kellett vívnia. Igen „a tanítványnak” költészetének szókincséért, költői kifejezéseinek elismertetéséért, verstani és formai újításaiért. Ügy kapta a szárnyat Kazinczytól, hogy fölös erőt kellett minduntalan vesztegetnie a repüléshez, mert Kazinczy „a theoria fáklyájával hágdos”, Berzsenyi pedig ízlésvitájukban „csak a mezítelen okosság mécsével bukdácsol”. De remekművekkel és egyszerű okfejtéssel bizonyít az elmélet-gazdag, kérlelhetetlen bírójával szemben. Meg is jegyzi Berzsenyi: „Te sokban igen sanyarú bíró vagy. Te sok jó szavakat elvetsz s még olyanokat is, melyek helyett jobbakat adni nem tudsz” . .. „Én a magyar nyelvnek erőt és pergést kívánnék adni. A ki azt lágyabbá, éneklőbbé akarja tenni, az annak hibáit nagyobbítja.” Nyelvünk sok e-je ellen, a tiszai é-zés nyelv és magyar versírást rontó hatása ellen emeli föl a gyakorló költő szavát. „A tiszaiságot kirekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részrehajlás, mely saját hibáinkat megszenteli és eloltván bennünk a vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, úgy hogy nem kérdezzük: jó-e vagy rossz, hanem tiszai-e vagy dunai?” Bizony, ami ellen Berzsenyi szót emelt, aszerint ítélt a Berzsenyi versek szókincsében a „magasztaló” mester. Költőnk pedig kimondja: „Tiszaiság, Dunaiság, Provincializmus” jelszavak alatt, hogy „én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mindettől mindattól örömmel tanulok és mindezt mindamazt tanítani akarom.”

Kazinczy e levél-vitáikban érezhető biztonsággal és fölénnyel, majd hogy nem a majd meglátod mosolyával írja: „Én elmondtam amit jobbnak véltem. Mit végy Te fel, az a Te dolgod, nem az enyém.” Berzsenyi pedig bátran követi költői megérzéseit. Egy szó mint száz egyik sem enged és ez irodalmunk akkori fürge emberével és irányítójával, kiadójával szemben igen nyomasztóan hatott Berzsenyi egyre inkább elnehezedő lelki állapotára. Mindinkább visszahúzódik és bizalma is csökken, mert ő „valamit

24