Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Az igazi poézis keresése (Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének)

csak ízlésem és poézisom természete megengedhete” csakis az szerint cselekedett, mert műve értékében és nagyságában, mindig udvarias szerénysége mellett is, „hipochondriás” biztonsággal hitt. Kazinczy pedig levélben dicsér és közben az irodalmi köröcskékben és a triumvirátus körében, Szemere és Kölcsey előtt is a vélt hibákat hajtogatja és nem sokat gondol a remete zsörtöléseire. A mozgékony, társasági és sokat utazó és levelező, beszélgető ember lelki alkatával aligha fogja föl, mi is zuhant Berzsenyire ezekből a levelekből, ezekben az esztendőkben.

Közben Berzsenyi költői harcának láza és elismertetésének vágya és kötet kiadásának elhúzódása közben egyszerre összedőlnek álmai is, hogy visszatérhessen szülőföldjére. „Minden marhámat pénzzé tettem, s már indulóban voltam, midőn a pátens jött.” Ez a pénz devalváció örökös somogyisággal súlytotta, mert „Somogy nékem csak számkivetésnek helye: feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhöz, mely az én szebb korom napjait látta. Le nem írhatom néked kedvetlenségemet.” Ovidius és Mikes Kelemen hangja. És Nikla Tomi lesz. Az álmok tengere és a szülőföld helyett a Fekete Berek széle lesz az otthona mindörökre. Testileg beleöregszik, „lelke bágyadt” és rázúdul a jégverés és háza sincs. „Az én vén házam is féligre ledőlt.” És az újrakezdés, építkezés gondjában így tör ki: „Édes szerelem, édes poézis, mi is az ember nélkületek! ... Te azt írod, hogy még ifjú vagy. Köszönd ezeknek a kegyes istenségeknek! akit igy (úgy) kedvelnek mint Téged, az örök ifjúságot talál”. Magáról pedig ezt írja megindító melankóliával: „Ma rakodtam új szobáimba, letettem nyoszo- lyámat azon szegletben, melyben én haldoklani fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, boldogságait gyakran vissza fogom kérődzeni, s vénségemet melengetni.” Fölötte halvány derengés. A bécsi festett képe elkészült, a kapási megyeház „nagy palotájában”, ahol asztalvégen szokott szerénykedni, „mint poétát az egész közönség jelenlétében” megköszöntötték. Első nyilvános elismertetése. Öntudattal „a magyar literatura megtiszteltetésének” veszi és Kazinczyt kéri, hogy köszönje meg azt Prónaynak. Meg is teszi, ám a közben 1813-ban megjelent verseskötetéről Berzsenyinek csak ezt írja: „néhány darabot felolvasánk, hogy lássam változtatásaidat.” Íme csak a hiú mester kíváncsisága, hogy hajlik-e az ízléséhez? Berzsenyi képére még hozzáteszi, „igen nem szépen dolgozá Blaschke” és várakozó kíváncsisággal még ennyit jegyez levelébe a kötetről: „Szeretném hallani a két haza minden tájairól, ki mit mond felölök:” Tehát hiúság, kíváncsiság, rosszalló megjegyzés és várakozó hallgatás attól, aki kéziratról, levélről, könyvről eddig és ezután is fáradhatatlan tollal nyüzsgő, tudós és praktikusan okos és egész lényében szikrázó, szívós és izmos mesterkedés volt. Ennyi csak az első értesítés attól, aki Hans Sachsian termékeny lélek. A magyar arányú Goethe kíváncsian csak vár, nemhogy kinyilvánítaná a két hazának „hivatalosan” is, hogy íme nagy költői mű került a haza asztalára. Ehelyett elhangzik Kölcsey szava: „Berzsenyi Dániel verseiről” a Tudományos Gyűjteményben. Nem Weimar szelleme ítélt, de Weimar és Kazinczy barátja a „Somogy Kazinczyjáról”, ahogy Festetics hívta Berzsenyit balatoni Weimárjának időszaki Helicon- jából.

25