Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék lőtőt lépék… Archaikus népi imádságok - Somogyi Almanach 19-21. (Kaposvár, 1974)

Bevezetés

VI. Köztes peremterület: ponyvairodalom Az irodalom és a népköltészet köztes peremterületéhez, a »ponyvá«-hoz

c/í az anyag mind közvetlenül szövegeivel,

115 mind szokásköltészeti párhuzamaival kapcsolódik. Innét a »bagomartonos ima« elnevezés eredete is. Ponyvagyűjteményemben több típuskör szövege nyert így rögzítést és ezzel gyorsabb, szélesebbkörű terjedést. A vallásos ponyva a paraliturgia függvénye és megjelenítője. Valójában a népi katholikum sokszázéves gyakorlatának, a népi áhítat papnélküli, kötetlen, önerejű megnyilatkozásainak lecsapódása az analfabétizmus fölszámolása idején. A ponyva követelőén jelentkező irodalmi/vallásos tömegigényt elégített ki. Igényt, erős szellemi érdeklődést, sőt szükségletet, melyet sem a hivatalos irodalom, sem az egyház tőzsdéjén nem jegyeztek. Annál inkább érzékelte azonban a kurzus emelkedését a különböző rendű, értékű nyomdászréteg, sokszor csak kézisajtós szentember. Jól járt a nép, jól járt a szentember, jól a magyar irodalom és nem utolsó sorban az imakutató. A szájhagyomány révén a középkortól a zugnyomdákon keresztül átmentett anyag, értékes irodalmi emiekeket őriz. Egyik-másikról talán e kis szakadozott lapok nélkül nem is tudnánk. Az irodalom történeti műfajainak/hagyományainak népi továbbélését mutatja a ponyva és a ponyvából szétáradó kéziratos rögzítés. Az eredményt tekintve mindegy, hogy a jámborság vagy a kufár szellem fogta el a sokszor már múló-tűnő hagyományt s szállította át korunkra, tálalta nekünk, sok izgató kérdés megoldására. Mondanom sem kell, hogy e ponyvairodalom anyagával: népénekek, legendaballadák, Mária-líra s egyéb epikus-lírikus vallásos szokásköltészeti emlékekkel, műfajunk bizonyos érintkezést mutat.

66 VII. Terjedés — terjesztés Történhet egyénileg is, ilyenkor általában családon belül, nemzedéki rendben folyik;

67 előfordul családon kívül is: szomszédban, mezőn, imaórákon, búcsún, kórházban, vagy pl. egykoron iskolában, »a pad alatt«. Családon kívüli tudatos terjesztésről ma kevés adatunk van. A népi emlékezés szerint a múltban »szent öreg«, »kodus«, zarándok, remete, búcsú vezető, árus — »ocsojancsi« — »hozta-vitte«.

68 Közösségi terjesztésre ma már inkább csak történeti adalékokból következtethetünk. Eretnekek, vándorló szerzetesek, »dékánok«, diákok (diakónus), alszerpapok, literátusok, sokrétű tevékenységét idézik írások, és bizonyos gyűjtési adatok, de idézi a néphagyomány mágikus tudományú garabonciásának alakja is.

69 E történetiségben a sor talán a beginizmussal kezdődik, s a XIII—XVI. sz-i vallásos társulásokon, imaközösségeken, imaházak, szombati — nagyböjti — összejövetelein keresztül Bors István »III. szent Ferenczrendű tag«-ig tart, aki »Botykon 1886-ban« jelentetett meg ponyván két archaikus imát (Fehér rózsa, Mária és Szól a kakas csendes angyal — ez utóbbi már a tudatos csiszolás negatív jeleit mutatja). Esetleg még tovább az endrődi »könyvesasszonyok«-ig követhetjük e hosszú utat, melynek határköveit a 1114-es, 1628—32-es esztergomi, illet-