Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék lőtőt lépék… Archaikus népi imádságok - Somogyi Almanach 19-21. (Kaposvár, 1974)

Bevezetés

ÍV. Hagyomány — szóbeliség Mai megjelenésében elsőrendűen szájhagyományozás útján elterjedt — öröklődött, ez a »beteve vót« imádság-műfaj.

62 Lévén a népköltés egyik archaikus ágazata, érthetően kapcsolódik mind a magyar, mind a nemzetközi folklórirodalom számtalan válfajához. Pl. eredetrendben: ráolvasó, népének, paraliturgikus népi színjáték, siralom stb. motívumaihoz, s a szokásköltészet több egységéhez: kántáló, köszöntő-énekek, lakodalmas, s a vallásos néphagyomány főleg ádventi (Mária-altatók), karácsonyi és nagyheti mozzanataihoz fűződő szokások epikus, lírai és prózai folklórműfajaihoz. Jelen magyar gyakorlatáról már szóltam, az előző témakörben meg utaltam nemzetközi — ma még számomra — esetlegességeire. V. Irodalom — írásbeliség írásos rögzítést ez anyag csak elvétve nyert.

63 Magyarországon eddig ismeretlen lévén — más népköltészeti alkotással ellentétben — semmilyen vonatkozásban nem hathatott a műköltészetre, sem a jelen, sem az elmúlt öt-hat negyedszázad során: az irodalmi népiesség markánsabb jelentkezése óta. Amióta viszont e hagyomány néhány darabja ismertté vált az Új írás révén, hatása már mutatkozik. Ezzel szemben az anyag motívumainak múltbeli irodalmi kötődése mind magyar, mind nemzetközi vonatkozásban szembetűnő. S itt már a műfajpárhuzam észlelhető. Tehát magyar motívumpárhuzamai a XVI. sz. kolostori irodalmának egyes műfajai érintésével (imádság, énekköltészet, szenvedéstörténet, Máriasiralom, látomás-irodalom stb.) a XIII. sz.-i Ómagyar Máriasiralom-ig követhetők, illetve Bornemisza Péter 1578-as bájoló imádságain keresztül a Bagonyai ráolvasásokig (1488). Nemzetközi irodalmi párhuzamai nagyjából azonosak a kolostori irodalom anyagában mutatkozó kapcsolatokkal. Ez — úgy vélem — bővebb magyarázatot nem igényel. A mi, főleg szerzetesek művelte, középkori irodalmunk az európai latinnyelvű egyházi irodalom kötött-kötetlen fordításából- áttételéből-átköltéséből állott. Valójában hazai szinten tükrözi a hátteres egyházi kultúrát, szellemében, törekvéseiben, illetve ezeket megjelenítő irodalmi műfajaiban. A Nádor-, Winkler-, Debreczeni-, Érsekújvári-, Weszprémi- stb. kódexek »siram«-ai, passiói mögött megjelenik Pelbárt vagy a Sermones Dominicales szerzője és a távolban Anzelm, Bernát, Bonaventura, Berceo vagy a számunkra legfontosabb, a közvetlen hatású G. de Breteuil alakja. Anyagunkban ez a középkori költészet ezért jelentkezik egyszerre azonos párhuzamelemekkel magyar, nemzetközi kuliszszákkal. Párhuzamaink nem csak a nyugati egyházi irodalommal mutatnak közösséget; számtalan motívumunk bukkan fel az őskeresztény görögegyházi irodalomban (pl. Trisagion), a keleti varázs-, a bizánci apokrif anyagban és a mindezeket visszhangzó középkori szláv- (orosz), pravoszláv és német egyházi-papi gyógyászati irodalom emlékeiben is.