Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"

a gyarló énekeskönyveket, veszekedő prédikációkat, a szűrbibliopoliumon (ponyvairodalom nagyszerű szava) kiterített szennyes románcokat, hallgassátok figyelemmel a danoló falusi lányt és a jámbor puttonost", s a tőlük tanult szókinccsel kell bővíteni nyelvünket, a „törzsökös eredetű" szavakkal, „melyek mint sok jeles famíliák, elvesztették nemes voltokat", valamint a nyelvünk törvényei szerint szaporodott szavakkal, nem pedig új rossz szavakkal. A „finnyásoknak, az elpallérozott kis aziatáknak, olvasott, utazott uracskáknak" ezt ajánlja és akkor nem lesz annyi „hallatlan ejtés". Mintha csak a jóelőre elkészített védősorok lennének ezek Kölcsey ellen, aki szerint a népi szavak voltak azok „a közexpressiok", melyek a legszebb Csokonai-sorokat elrútították. Épp ezt az újító nagyszerűséget, ami Csokonai költői nyelvében van, nem ismerte fel Kölcsey, Kosztolányi pedig kétlakinak mondja magyar nyelvére nézve s európai műveltségére célozva. Mekkora feléreismerése ez az európai magyar szellemi helyes harmóniájának! E vándorló bohém volt irodalmunk XVIII. századi lelkiismerete, a költészet lángjának hordozója. Kazinczy leveleinek ezrével élesztgeti, tüzeli irodalmunkat. Csokonai szabad, bolygó természetével olaj e serkenő tüzekre. Természete együtt él, érez a nagy kozmosszal. Az egészből vett „lelkesedett anyag". Verseit Flóra hímes subája díszíti. Megfigyelő ereje a természet-gyermekéé. Képei gazdag változatban hullámzanak verseiben. A reális tájak újjáteremtett költői világban. Megfigyeléseit felejthetetlen érzékeltetéssel, soha nem halványuló modernség erejével rajzolja olvasója elé. Az ajtónál álló télnek hideg zúzza a zöld ligeteket s mezőket megnyúzza . .. Melyeket őszitnek a havak és derek, az öreg tél fején villogó púderek. Az elvont foglárnak: hír, szépség, s idő reálissá varázsolva jelennek meg: Ah! egy vén tölgynek aljában Láttam a sápadt időt, Sereg szú pezsgett markábán. Ah, mely sírva kértem öt. Nem volt szobaköltő, hiába értekezett minden költőnket megelőzve a magyar nyelv és az ázsiai poézis természetéről, kínai, tatár, perzsa, szerecsen, arab versek fölépítéséről. Bátorsága, szabadsága ott kísérte nem nagy közbiztonsággal kecsegtető országútjainkon. Nem „dolgozószobájában volt bátor, alkotó és szabad" mint Kosztolányi mondja. Dolgozószoba! Csak ábránd, e vándorló harminckét évet élt költőnél. Debreceni eltávolításától, huszonkettedik évétől harminc éves koráig az egész ország volt a dolgozószobája. Ösi városok, szekeres utak, poros falvak és barlangos kőszálak. Örömét, bánatát szerelmét, Lilla emlékét vagabund diákként szórta szét hazánkban, s az