Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"

Huszonhét éves, mikor felfedezik. Ekkor nagy alkotásai, ódái már mögötte vannak. De egyetlen verse sem jelent meg. Lassan mind több a hamu a fején, mikor végre a harminckétéves költő verseit a rajongó Kazinczy ,,a furcsa helyesírás" miatt másolgatja, hogy sajtó alá adhassa. Csokonai ekkor már halott, és a nyilvánosság nélküli költőről Kazinczy ekkor még így nyilatkozik: ,,Ujabb poétáink között egy sincs, aki Berzsenyit utolérje". A költőt fenyegetően kísérti minder, érzéseket felülmúló szenvedéllyel a hírnév angyala. Mind többször gondoL élete delén versei kiadására. Megszokott életformájának falát bontogatta. Költészetének világát, a magyar—görög faragású obehszkeket a világ elé szeretné állítani. Múzsája és a hírnév így emészti mindjobban niklai hordójában. Élete lassan tragikus kettősségbe megy át. A költészet Helikonjának nyájasabb szüzei mind ritkábban kísértik, s a háborgó vér feketedik benne, keserűség, idegláz gyötri. Álmaim tűnnek, leesik szememről A csalárd fátyol s az arany világnak Rózsaberkéből sivatag vadon kél Zordon időkkel. Lírája életével mindkevésbé azonosul. Béke, jámborság, hajdani ábrándjának sapphoi, asklepiadesi sorai már csak itt-ott csillannak elő. A megbékélés öldöklő dohogássá lesz. A versírás idegcsillapító brómja, a görög patika jó szerei nem használnak, és a természet, a magány kietlen valóságainak ormai tűnnek elő élete delén, a kész, de még ki nem adott kötetének megjelenése előtt. A Múzsa sátorából, a csendes erdők boltjaiból az idő, e kétes kísértet, gonosz sugallatokkal száll eléje. Rombolását érzi lelkén és testén. Eddig is az elmúlás bánatosa volt teli perceiben is. Kemény, férfias melancholiája hellén-tárogatószó zengése a ,,hagymázas" holdvilággal szemben. Semmi szentimentális nyafogás, epekedés, csinált íz a hangjában, csak az egészség bánata a szépség hervadásán, az erő hanyatlásán. Komoly szembetekintés: Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tűnő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés: minden az ég alatt, Mint a kis nefelejts, enyész. Ez a hang a tavasz zöldje között is, és szerelmében is ott kísért. Tiszta lírája az enyészet küszöbéről tekintget mély megindulással a világrend törvényeit ölelve szerelmében is. Én is üdvözlő dalomat kiöntöm, S egy virágbimbót tűzök, édes Emmim, Gyenge melledhez: valamint te, oly szép. S mint mi, mulandó!