Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"

Egyik legférfiasabb s egyben legreálisabb megjelenítése az érzések és örömök pusztulásának. Általában, akárcsak Csokonainál, képei erősen reálisak, érezhetők. Az elmúlásban is élet, érzékiség van, de míg Csokonainál tobzódó táncban, lobogásban, finom gáláns rímekben zeng ez. addig Berzsenyinél fojtott lobogással, a forma szorításától izzik parázzsá. Minden hangban ,,égő szívét mutatja — mint vergődik vérében", mely egyre sötétül az esztendőkkel. Hiába kandikál már elő egyik sorából az epikureista-hedonista görög elv, hiába vallja a carpe diem-et, e kiegyensúlyozott világot csak ábrándjaiban, verseiben látta már, mikor szinte testétől betegesen távol volt. Minden órádnak leszakaszd virágát: A jövendőnek sivatag homályit Bízd az Istenség vezető kezére, S élj az idővel. Már csak elv, csak filozófia ez életében, mely a romokon virágzott. A hasadás az élet és mű között lassan mind észrevehetőbb. Ezért kísérti a hírnév remeteségében. Versei sorsa zaklatja. Idegállapota romlik, csapás csapásra jön. A francia hadak, pénzromlás, jég, rokoni zaklatás, háza összedől, s mikor versei nyomása miatt Pestre indul beteg kedéllyel, kezét töri egy rozoga somogyi hídnál, amely alól a niklai néphit szerint a fekete-kutya ugrott lovai elé, s így visszakényszerül bénán, őrjítő egyedüllétébe, Nikiára. Ekkortól mindent képzelgősen felnagyítva lát. 1813-ban versei végre megjelennek, s e művében látja egyensúlyát vesztett életének harmóniáját, a hajótörésből kimentett kincset, az életművet, melyre áhítozott. A szép és jó, a költészet és a természet ölelkezésében született életet, mely életének szobra. És ekkor, az elismerések közepette, a lelki gyógyulás útján érte Kölcsey kritikája a negyvenéves, költői erejében már hamvadó Berzsenyit. Érdemeire büszke! Magányos öntudata makacs gőggel áll a legsötétebb elhagyatottságban az életmű védelmére. Kiállása ekkor már nemcsak egyéni, hanem Csokonai, és kettőjükön keresztül a magyar irodalom, a „magyar poézis menetelének" védelme. Tételeinek élét egyenesen a Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Vitkovics irodalmi csoport tételeinek szegezi, kik, mint írja, munkásságukkal „a magyar poézis menetelét, mely a nagy rómaiak és görögök felé vala indulva, az íztelen trovátorok útjára fordíták". S a két életstílusban, egyéniségben, költészetben oly ellentétes alkat: Csokonai és Berzsenyi, műveikkel mintegy egymás hiányát kitöltve, vasajtóként állanak ennek a német, szentimentális-romantikus, ál-hellén irányzatnak az útjában. Mindkettő a lángelme, az alkat ösztönével, népükbe gyökerezve védekezett. Hajdan udvarias levélváltások közepette is tartózkodóak voltak Kazinczyval, s „furcsa viszonyban" éltek.