Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)
Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"
vestiájában már együtt találjuk minden költői erényét: természetvonzalmát, éleslátását, élcre kész szellemességét, fantáziáját, melybájos gyermekképzelettel öltözteti fel az egérhadsereget makk-tok sisakba, dragony osait dióhéj mellvértbe, gyalogságát piros meggymag bakancsokba. De játszisága mellett nagy, reális érzékkel állítja oda a magyar, e kis Kánaán nemesi társadalmának és szellemének fonákságait is: a családfát, a névkultuszt (Vizellőssy, Lisztnyalóczy), a diétásdit és a hatalmas rendeket, kik más nyakára szavazzák az adót: így buzdítja a szessiót Ës nagy garral pengeti, Hogy ő ígér négy milliót, A köznép megfizeti. Az idegen tisztekkel spékelt hadsereget, a könyvirtózatot s hogy „meg van az is hazánkban már — Hogy pénzért az ökör s szamár azzá lehet, ami nem". Az ily ösztönnel és természettel induló költő hiába volt akármekkora mestere a formának, verscsinálásnak, a l'art pour l'art elv hiába kísért tündöklő verseiben. Ezt az elvet csak természete szerint tudta alkalmazni, és így nem lett elefántcsont-torony költő. A l'art pour l'art a művészetekben elv, de az elefántcsont-torony költészet állásfoglalás, irányzat, majdhogynem olyan, mint a szentimentalizmus, a romanticizmus, vagy a naturalizmus. Legnagyobb költőink mindenkor a teljes értékű művészetért elv alapján dolgoztak, ám újabban gyakran összekeverik a l'art pour l'artot és az elefántcsonttornyot, e két fogalmat a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád iskolánál a helytelenül értékelők. Csokonai épp e papíríz, a vérnélküli esztetizálás, a verses tornászmutatvány ellen szól, mikor kimondja: ,,a verscsinálás nem poézis". Ennek az elvnek az alapján állanak költészetünk (gazdag formaérzék ellenére is) legjobbjai Illyésig, József Attiláig, Dsidáig. Ez a kiállása azonban élesen talált Kazinczy s általában ,,a nagy administrator" köré csoportosuló szonettes verselők csoportjára, akik közül az óklasszikus-germány iránynak a műbírálója, Kölcsey, nem is mulasztotta el később a holt Csokonain bátran vágni, s élő társát Berzsenyit, szemmelláthatóan szőrmentében kezelni. A poézis ,,a gondolat, képzelődés, s a tűz természetében rejlik": kicsiben a megszemélyesítésben, és Vitéz Mihály ennek valóban mestere volt. Képeit, poétái világát öt érzékszervünkkel érezzük, hisz ,,A versengő érzékenységek" című költeményében Lilla szépségéért „nagy csata lázadott". A szaglás, látás, hallás, tapintás, ízlés s a költő lelke mindegyik külön-külön versben dicsőíti, azt vitatván, ki serkent fel rajta először. Általában a széttekintgető, alföldi természet volt, a virágok, tájak nagyszerű megfigyelője. Szabad, kalandozó, ösztönös ember. Az ilyen alkatról mondja Berzsenyi:
