Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

A 150 éves Dorottya

munkák, parasztok, papok és jó háziasszonyok. Igazi hőse pedig maga az ízes népnyelv és a költő, aki Petőfi és Arany előtt népköltészetünk igazi úttörője. A hamisítatlan, vidéki jókedv egészséges csengése szólal meg ezekben a versekben. „A somogyi kázus" c. összegezi ezt a stílust, melyben ,,a nagysüvegű . . . , lenpogácsán hízott, erdővágó és megcsapott csökliek" háborúra kelnek ,,a disznótartó hedrehelyiekkel", Kiss Bálint papért. Ebben is szerepelnek igazságot tevő nimfák, de ezeknek rajza bizony csak olyan, amilyeneket a falusi gelencsérek mintáztak a boroskancsókra. Nyelve somogyi népnyelv, formája friss, hangsúlyos verselés és célja csattanós sikerre beállított. A fellengzős barokk és a népdal között álló rokokó-vonású magyar vers példája. Sajátos vonását a magyar rokokónak épp Csokonai adta meg az ő nyerseségével és népi ízeivel. Míg nyugaton finomkodó és szalonképesen cicomázott ez a stílus, addig nálunk vaskosabb, akárcsak szereplő alakjai, akiknek egészsége természetes erővel hatja át e versek játékosságát. Szerb Antal el is marasztalta Csokonait „faragatlan és neveletlen hasonlatai" miatt. „A civilizáció és a jó társaság hiánya érződik költészetén" — írja irodalomtörténetében. Verseiben nem a népi nyelv irodalombatörő forradalmát és pezsgő egészségét csodálja meg, hanem a nyugati rokokóhoz csiszolt olyan erőtlen szavait dicséri, mint például a „gyöngyalak", — melyet — „csodálatos szónak" tart. így volt annak idején Kazinczy és Kölcsey is. Azt kell hinnünk róluk, hogy vagy azt nem értették meg műveiben, ami a Hortobágy és a Somogyság mögött az erő volt, vagy pedig egyszerűen azt nem látták meg, ami Árkádiában valóban a szép. így volt ő maga is, miközben háztól kastélyig vándorolt. Mindenütt valóban azt méltányolták, amit ő nem sokra becsült. —- Vajon ínyére volt-e ez az élet? — Világosan válaszol erre a kérdésre a Sárközy Istvánné tiszteletére írt vers első két szaka: Hát már mindig csak vígsággal, Mindég csak a nagyvilággal Zengedezzen énekem? Ki ád a sok örvendésre, Ki ád a vers éneklésre Annyi erőt már nekem? Mennyi volt a pécsi várban, Mennyi itthon s Kaposvárban Fáradtságom és bajom! Alig jövök meg amonnan, S már letett lantom újonnan Felparancsolja Bajom. Torkig volt a „leib poétasággal és a rozsdás köszöntőkkel". Ebből az érzésből született meg Sárközy kisasszondi birtokán A magánossághoz c. költeménye. Ez aztán valóban nem alkalomra írt vers. Nem bodzabokrok, de bükkfa tövén írt vers. Emeli is minden sorát és ké-