Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Emlékezés Rippl-Rónai Józsefre

kok, típusok érdekeltek, ezeket festettem a társadalom minden rétegéből. Engem nagyon érdekelnek a kőműves, a tanár, a pap, a pincér, a suszter, asztalos — mindmegannyi karakterkép. Mindegyik egy-egy külön világ. Egy-egy jellemző vonásuk van, mint a természeti tárgyaknak, kőnek, vasnak, fának." És ezt a külső világot, amelyet ily reálisan fogalmazott meg s amelyet mint a kutató figyelt, úgy festette meg. hogy hihetetlenül fejlődőképes érzékenysége és szelleme nemcsak magában, de a szemlélőben is élménnyé varázsolta. Ezért van az, hogy alkotásai állandó sikerre számíthatnak. Egész szemlélete és egyénisége egy olyan éles és nyitott lencséhez hasonlítható, amely az életet, bármerre fordult, nemcsak rögzítette, de képpé lényegítette s mohó munkakedve virtuóz technikájával gazdag sorozatokban, már-már fecsérlő bőkezűséggel dobta tárlatainak csodálói, vagy meghökkent gúnyolói elé. Rónainál, akárcsak újító nyugati társainál, e gúnyos fogadtatás, jöhetett az a hivatásosak részéről is, évtizedekre előremutató siker egyik kifejezése volt. Mert sokan mondták akkortájt a képeit nehezen érthetőnek, sőt festőietlennek is. De hogy lehetett volna épp az ő műve ilyen, aki — mint fentidézett Emlékezéseiből tudjuk —, csak azt festette meg, amit már atomjaira bontott és amit nagyon is ismert. Amit nem ismert, ahhoz sohasem nyúlt. Világos, hogy épp azért mert sűrítette a valót, tudott Rónai úgy kontúrba foglalni alakot és tárgyat egyaránt. És mi más ez, ha nem a lényeg?! így kell értelmezni nála a realizmust is. Ezért röviden kimondhatjuk: nagyon életszerű, sőt érzéki, ha kell tragikus, vagy humoros, szóval olyan, mint az élet a műveiben ez a hamvas, lustapillantású festő, aki az életszeretet, a meghitt hangulatoknak költői fogalmazású festője volt. Babits Mihály, akiről a legszebb portréinak egyikét festette, halála alkalmával így emlékezett meg erről a Rippl-Rónai alkotta világról ,,A festő halála" c. versében: ,,Üj világ, magyar és méla, s mégis csupa chic s finom, mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom, szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül." De vajon mit ébreszt még föl bennem, mit juttat eszembe még ez a lila bazalt útelágazás középpontjában álló és a vadgesztenyék tavaszi üde zöldjében ujjain a pasztell kréták porával dolgozó magányos mester? A híd és az út együtt a magyar és az európai képzőművészet múlt századvégi állapotát idézi, Budapestet, Münchent és Párizst és ami mögöttük volt, a szellemi távolságot és ugyanakkor ennek a lávclságnak legyőzését is. S mindezt az végezte el, aki ott állt azon a reggelen előttem a virágívű útkeresztezés közepén. Ö volt az a gátlásnélküli, hódító festő, aki somogyi modorával, nyugodt fölénnyel és tiszta ítélet biztosságával lépett át Münchenen s a kritika s a tisztelet soraival mondott búcsút Munkácsy varázskörének és minden előd nélkül, a virtus nemes fogalmával lelkében, dadogás nélkül foglalta el helyét a modernek körében nyugaton. A kaposi, városvégi iskola tanítómesterének fia dolgozott ott, akinek