Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Emlékezés Rippl-Rónai Józsefre

szelleme már jó korán Flaubert, Balzac zsenijén és Mallerme költői képein nemesedett és. aki Párizsban méltán lett Toulouse-Lautrec, Denis, Vuillard, Bonnard. Gauguin, Van Gogh és Maillol egyenrangú társa. Ö volt az, aki Párizs művészi életében soha egy pillanatra sem vesztette el eredetiségét. Egész működését a céltudatos és erős egyéniség és magányos önállóság jellemezte. így állt akkor is, céllal à lelkében és megjelenésében is színesen, mert Rippl-Rónai soha sem volt hétköznapi. Amihez nyúlt, azt művészi stílusa, amiben élt, azt életstílusa megszépítette, színessé varázsolta, Tarthatta a kisváros és Budapest különcnek. Ö jó ösztöneinek természetes nyugalmával alkotott és élt csodálóinak révült és ellenségeinek gúnyolódó világában egyaránt, mert csak egyetlen feladatot ismert, önmagának, mindig egyéni mód változó lényének kifejezését. ,,Üj és új revelációra van szükség" — írja. Ehhez mérte és így fejezte ki magát, mert mi más is a művészet? Stílus, mely mindent, így a tartalmat is magában foglalja. Márpedig Rippl-Rónainak, — akárcsak másik kaposi születésű társának, Vaszary Jánosnak, — ugyancsak volt stílusa. A fekete korszakától a „színharsogásig" széles és változatos utat járt meg életlátása, érzése és technikája. Tudott sötét és tarka, dekoratív és egyszerű, hamvas és ragyogó és érzéki lenni egyaránt. Képei, akár a virág, a gyümölcs vagy a szerelem, minden érzékünkkel élvezhetők. Párizsban akkor már megszerzett mindent, amelynek alkalmazásával itthon olyan festő, zseni lett, akinek színbe-villámló látványaival rövidesen sikerült széles e hazában nemcsak. közönséget, de közízlést is teremtenie. Ez utóbbi volt talán a legnagyobb RipplRónai életművében. Működésével, ecsettel és tollal, legyen az nád, lúd vagy acéltoll, a magyarságnak a művészetről vallott fölfogását formázta át és indította el a nemesebb irányzat felé. Kell-e ezek után Rónai világnézetéről beszélni? Modernsége volt világnézete, mely utolsó pillanatáig sebes változásokkal újult, ha szabad mondani, egyre modernebb lett. így világos, hogy az élet, a jövendő és nem a múlt volt a világnézete. S mily megdöbbentő ennek az örökifjú modernségnek felismerése épp a család és H barátok öregjeiről festett képein. Ezek jutottak eszembe, amíg képzeletemben újra idéztem gyermekkori emlékeimet a lila bazalt út mesteréről. Ezek villantak elém, amíg sorra szedegettem a múzeum leltárkönyvéből műveinek címeit a meghatóan együgyű azonosító rajzok mellől, hogy összeállítsam egy füzetben kaposi hagyatékának katalógusát. S ahogy egymás után írtam e művek címét, mintha a látóhatár távlatábói egy másik Rónai, az egyre inkább kitáguló sínpár acélragyogásában az aszalói főnök, Rippl-Rónai Ödön alakja közeledett volna felém. Szürke körgallérjában jött a sokszor megrajzolt „Ödön öcsém", a pénzben szegény, de szívben és hitében gazdag kisvárosi mecénás, a különös gyűjtő, akiről a festő így írt Emlékezéseiben: „Ödön, a vasúti főnök bizony nálamnál jobban tudná életem történetét elbeszélni, kezdet óta gyűjt mindenféle nyomtatványt és egyéb emléket, me-