Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)
dalai csak kétsorosak. A kalevala-énekesek kiváltkép érdeklik! »Éneklés közben felváltva és félig fölemelkedve hajlonganak egymás felé. Néha egy harmadik egészíti ki a kart, a kanéit pengetve.« Latvasirja faluban a 80 éves asszonyt is megszólaltatta a Somogyból idetévedt vándor: »Ez az anyóka még soha senkinek se dalolt, és most, amikor nagynehezen, sok könyörgéssel rávetiem, könnyhullajtás között fakadt ki ajkán a régi ének.« Rájön, hogy vannak hagyomány-fészkek, »tudó« családok, apa, fiú, testvérek. »Én akár három napig eldalolok néked egyfolytában, csak te győzd a könyvedbe írni« — mondja az egynapi gyalogútnyi távolságból jött 75 éves Semajka, és versenyre kel a gyorsíró Vikárral! »Ha nem da- loltatjuk, hanem mondatoltatjuk a szöveget, az igazi énekes könnyen megakad, vagyis tollbamondani nem lehet a népdalokat, elromlik a vers.« Ebben a gondolatban már benne bújkál a gépi népdalgyűjtés szükségessége! Szép és eredményes a tanulmányút az ezer tó országában! Mindenütt vele volt jókedvű felesége, aki titokban tanulgatja a finn nyelvet, •— mivel kíváncsi volt, hogy mit tárgyal férje a finn menyecskékkel, akik szokásuk szerint meg is fürdették a férfivendéget a szaunában! »Minden fürdőző egy csomó nyírfagally seprővel van fölszerelve, és azzal veregeti magát. A vendéget rendesen valamely nőcseléd fürdeti, falun épp úgy, mint városon« ... Tündéri tájakon, kedves népek között töltik az aranyos őszt, mikor Somogyból jött távirat, az édesapja halálhírét hozta. Vikár mesélte később, hogy az előző napon álmában ősz-szakállú édesapja búcsúzott tőle... A gyász jelét láthatták ruháján, arcán a finnek. Laitioset faluban »reggel egy fiatal menyecske — Nikolajevna — azzal lepett meg, hogy tiszteletünkre sirató verset mondott.« Sirató éneket Somogybán is hallani, a halottnál rögtönzik. szabad vers, bizonyos dallamváz fogja csak össze. Vikár így jellemzi: »A sirató ének leírása vajmi nehéz, mert a közlő többnyire bizonyos megállapodott phráziskészletből rögtönöz, amelynek ismétlésére aztán képtelen, minthogy pedig valósággal zokog hozzá, vagy legjobb esetben síró hangon adja elő, annál fogva egyszeri hallásra igen sok hézag marad. Itt a phonográph igazi áldás lett volna«. Itt villant fel a Vi- kár-i ötlet, amely azután új korszakot nyitott a népdalgyűjtések történetében. 1889. október 17-én búcsúznak Sortavalától. Vikár gavallérosan fizetett a népdalénekeseknek, sok-sok néprajzi tárgyat vásárolt. Erre mondta Zempléni Árpád költőtársa, hogy »Sortavala, ahol Vikár a pénzt szórta vala!« A felesége pénze is elment. Mikor hazaértek, konfliskocsira sem volt elég: hitelbe kocsikáztak lakásukig. A finnországi tanulmányút eredménye elsősorban a Kalevala helyes ritmusának, rímelésének feltárása volt — a magyar fül számára. Vikár már előbb megkezdte, de most újra elölről kezdte a fordítást és húsz évi munkát áldozott reá. 192 tárgyat hozott az alakul óban levő néprajzi tár számára. Egy kantelét magának tartott, íróasztalát díszítette, játszogatott rajta...
