Récsei Balázs (szerk.): Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 45-46. (Kaposvár, 2018)
Hall Géza: Hadifogságom naplója. (A bevezetőt és a jegyzeteket írta, a szöveggondozást végezte: Nübl János)
kerülünk. Meddig maradunk itt, nem tudom, de már jó harmadik hónapja, hogy még mindig itt vagyunk és fázunk a befűthetetlen nagy teremben. Néha-néha Vili bátyánkhoz megyünk, hogy átmelegítsük hidegtől remegő' tagjainkat. Pár szóval megemlítem a napi foglalkozásunkat is. Reggel fél nyolc órakor csengetnek, figyelmeztetésül a felkelésre, hogy a fél kilenckor tartott elsőyrAppelhoz”230 kiérhessünk. Ilyenkor Gruppekban231 összeállunk és a franciák névsor olvasást tartanak, nem szökött-e meg valaki az éj folyamán. Az !yAppel” napjában háromszor ismétló'dik. Déleló'tt tizenegy óra után és délután, a szürkület beálltával. Az utolsó után nem szabad többé kimenni. Lezárják az ajtókat és lassan ráborul mogorva épületünkre a sötét. Világítás este kilenc óráig van. Fél kilenckor csengetnek, hogy figyelmeztessenek a lefekvésre és 9 óra után eloltják a villanyt. Utána nem szabad világosságnak lenni egyik szobában sem. Étkezés déli 12 órakor és este hatkor van. Egyszerű, nem valami tápláló eledeleket készítenek. A készítés ellen nem lehet kifogásunk, de annál több a mennyiség ellen. Még talán a testi szükséget sem elégíti ki a francia koszt, éppen ezért úgy segítünk magunkon, hogy a kantinban232 bevásárolunk és magunk fő- zünk eléggé ízletes eledeleket, hogy megadhassuk zúgolódó gyomrunknak a megkíván ételmennyiséget. De nem könnyű ám ezt megtenni, mikor olyan kevés pénz áll rendelkezésünkre a nagy drágasággal szemben. De nem töró'dik velünk senki, panaszunkat nem hallgatja meg senki, nincs orvosság ezer bajunkra. Egyetlen orvosunk a reménység. A reménység, hogy még leszünk szabad polgárok és a fogság keserű kenyerét az édesanyánk fehér kenyere váltja fel. Ilyen a mi helyzetünk, egy cseppet sem irigylésre méltó. Otthon pedig másként képzelik. Hej ha tudnák, hogy mennyire csalódnak! De talán jobb is így, legalább könnyebb a várás, ha jobb sorsban tudnak bennünket a várakozó édesanyák, hitvesek, honleányok és az apukáért imát csevegő' apróságok. December 4-én születésnapom volt. Huszonkettedszer értem meg a telet. Szomorú születésnap. Nem volt semmim. Talán éheztem is e napon. Könnyekig hatott meg drága jó Vili bátyánk figyelmessége, amikor este Gusztival, Gyuszival meghívott kis szobájába, hol pár pohár sörrel igyekeztünk feledni bút, keservet; s remélni egy szebb, egy boldogabb jövőt. Hálám kísérje a drága jó bajtársat későbbi életutjain! Karácsonyt is megünnepeltük. Sirató lágy hangulat ült ünneplésünkön a szeretet ünnepén. A komor falak közül hazaszállt lelkünk. Lelkünk szárnyalását nem tudja magába zárni a francia bilincs, a lélek szabad, mint a szívünk dobbanása és ketten járnak otthon szeretteinknél helyettünk. Hiszem, hogy nem csalódom, amikor azt mondom, hogy a Szeretet ünnepének melegét egy-egy lepergő könny teszi otthon még forróbbá. Az a lepergő könny pedig, amely ott ragyogott a mi szeretteink pilláján, a mi távollétünket siratja. Szomorú voltam. Szerettem volna hangos szóval fölzokogni, s egy szétfoszlott hűtlen álmot megsiratni. A „Szent-estét” az otthonihoz hasonló módon ünnepeltük meg. Sajátkészítésű jó vacsorát ettünk, sőt még bor is volt. Vacsoránkat a mellékelt étlap örökíti meg.233 Az első pohár bornál egy nagyon kellemes meglepetés várt reám! Strino bácsi rántotta le a leplet egy előttem még ismeretlen titokról: 230 Appel (francia): névsorolvasás. 231 Gruppe (német): csoport. 232 Kantin: a hadifogolytábor területén működő büfé. 233 A hivatkozott étlap hiányzik a visszaemlékezés mellől. 86
