Récsei Balázs (szerk.): Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 45-46. (Kaposvár, 2018)
Hall Géza: Hadifogságom naplója. (A bevezetőt és a jegyzeteket írta, a szöveggondozást végezte: Nübl János)
szenvedéseinkre, amelyeket már kiálltunk, s ki tudja, még mennyi van hátra! De nem fájna mindég, ha eredménye lenne vérünk hullásának és az a sok könny, amely végig pergett a szenvedő arcok gyűrött barázdáin, nem folyt volna hiába. Feltűnt kilencszáztizennégy. Szinte hallani véltem amint a háború istene megpergette lantjának zsibongó húrjait! És mint egy vad zivatar, amely végigrohan a rónán, lángba borult az egész világ. És a szörnyű világégés közepében ott állott a maroknyi magyar. Aztán csaták-csatákat követtek. Hírek jöttek, hogy győzelmesen haladunk a cél felé; s megtudta a világ, hogy karunk erős; s tetteink mutatták meg, hogy gyáva sohasem lehet a hős. Hajh! De vigyázz sas, mert sziklába ütöd a szárnyadat! Ellenünk lett az egész világ; hiába volt hazafiság, áldozat, vitézség, a túlerő levert bennünket! Hadseregünk szét- mállva, otthon forradalom, fejetlenség. Szegény hazám, hát ezzel kell megkoronáznod büszke ezer évedet?! Ilyenkor rettenetes volt a lelkünk háborúsága. Ökölbe szorultak évek hónapjaiban kifáradt kezek, égbe kiáltott a lélek; de nem tehettünk semmit; csak szenvedtük a bizonytalanságot. Néha úgy tűnt fel, hogy még sem lehet ez így! Nem űzhet velünk isten ilyen kegyetlen játékot! Ilyenformán kissé megnyugodtunk és régi bujdosó kurucok énekében kerestünk vigaszt: „Pajtásom, pajtásom, Ne zokogj, ne sírjál, Hogy idegen országban, Kell bujdosnunk immár. Harapás kenyér sincs A számunkra itten, Vérünk hullására Egy ital bor sincsen! Verje meg az isten!”219 Elhangzott a nóta. Könny rezzent meg a fáradt szempillákon. Ilyenkor otthonra került a sor. Úgy éreztem, hogy éjfél sötétté vált a világ és én behunyt szemekkel álmodom. Otthon jártam. Láttam drága jó anyámat, ki aggódva várja visszatértem; minden feltűnő alakban, anyai szeretete engem sejt közeledni, a szívembe nyilall minden sóhaja, mint utánam küld az ismeretlen helyre, a végtelen kérdőjelek felé. Mintha látnám, mint vigasztalja Ót atyám; bár neki is fáj, hogy nem tud rólam, de őférfi, neki erősebbnek kell lennie! Úgy szerettem volna megmondani, hogy ne aggódjon értem, a könnye ne hulljon; sorsom bár mostoha, kegyetlen, de élek és visszatérve majd, újból az ő hálás jó fiuk leszek. Ezután, a magamban végiggondolt monológ után, kissé megnyugodtam, mintha ők is megérezték volna hazaszálló gondolataimat. Aztán másfelé kalandoztam el. Még hallani véltem az utolsó szerenád muzsikáját. Nagyon fájt visszaidéznem a fájó napokat. De mégis jólesett. A nyomorban, amikor semmim sem volt, jólesett aranyszálakkal megszőni még egyszer azt a tündérmesét. Úgy éjjelenkint elfogott a vágy és behunyt szemekkel álmodtam ébren. Szépek, gyönyörűek voltak az én ébren álmodásaim. Óh, kis lány! - mond, megérezted-e a csillagos éjszakák hideg leheletéből feléd szálló sóhajom? Mond, jutottam-e eszedbe, amikor zongorádnál ülve játszottad: „Gyászba borult 219 A „Nagymajtényi síkon letörött a zászló ...” kezdetű kuruc műdal második versszaka. 82
