Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 40. (Kaposvár, 2010)
Gőzsy Zoltán: Mezővárosi közigazgatás és igazságszolgáltatás a 18. századi Somogy megyében Szigetvár példáján
működésével a legfőbb kötelességei közé tartozott megóvni, és lehetőleg gyarapítani a település vagyonát, melyen a közösség tagjainak anyagi jóléte nyugodott, valamint gondoskodni annak helyes és eredményes felhasználásáról. A hangsúly az alkalmasságon volt (az idoneus szó szerepel a vármegyei statútumokban is). Forrásaink azt mutatják, hogy Szigetváron - miként más községekben - a bírók általában a vagyonosabb gazdák közül kerültek ki, róluk gondolta úgy a földesúr és a település is, hogy a kezükben jó helyen van a bírói pálca. Az 1776-1777-ben bíráskodó Kokerics Andrásnak például a belső városban két háza volt, a kanizsai városrészben pedig majorsága. A század utolsó negyedének bírói, Hornung Domonkos, Kecskés János vagyonos kereskedők voltak, Gaisz Bertalan pedig prosperáló kötélgyártó tevékenységet folytatott. Duliczky Tamás 1731-1737 között volt a város bírája. Munkája elismerését jelenti, hogy 1739-től őt nevezték Id - Czindery Ignác Ferenc hatására - kamarai vámtisztnek (Cameralis Teloniator). Szigetvár bíráin végigtekintve azt tapasztaljuk, hogy viszonylag hosszú hivatali időt töltöttek be, nem jellemző a 18. századi Somogy vármegyében is tapasztalható tendencia, a bírók egyéves regnálása. A rövid tisztségviselés mögött általában különleges okok (pl. elhalálozás) álltak. A bírók általában a kereskedők közül kerültek ki, kisebb arányban iparosok, és csak kettejükről tudjuk, hogy gazdálkodásból éltek, amiből arra következtethetünk, hogy Szigetváron a kereskedelmi tevékenység biztosított egyfajta kiemelkedést, illetve társadalmi elfogadottságot. Igaz ez annak ellenére, hogy a nagyobb nyereséget termelő kereskedők viszonylag kevesebb időt tudtak effektiven a városban tölteni, és ez olykor hátrányt okozott a közösségnek. A városbíró jelképei közül a legfontosabb a bírói pálca, a város nagy és kis pecsétje (sigillum majus et minus) volt. Ezeket, továbbá a a legfontosabb iratokat tartalmazó láda kulcsát minden tisztújításon át kellett adnia. A város iratait a városi tanács épületében lévő archívumban, más szóval a „Város Tárházában” őrizték, ennek a kulcsa a jegyzőnél volt. Az 1790-es években, mikor privilegizált státuszát a legnagyobb intenzitással védte a város, érdekes mozzanatot figyelhetünk meg a bírói tisztség átadásakor. A tisztségváltáskor a leköszönő bíró átadta utódjának az 1700. évi vásári privilégiumot tartalmazó láda kulcsát. Közösen elővették az iratot, hangosan, nyilvánosan felolvasták, majd a ládába visszatették, és bezárták. A ládának három kulcsa volt. Az „egy pontos kulcs” a bírónál, a kettő és a három pontos pedig egy-egy esküdtnél volt. Ez a szokás a 19. század első negyedében is élt.47 Esküdtek A városlakók az esküdteket (juratus) maguk választották, és ez a helyzet sokáig nem is változott, egészen 1794-ig („Candidatio Judicis et Juratorum Oppidini per Dominium electio autem per Oppidanos fiat”).48 Az esküdtek kandidációja problémás kérdés volt. Az urbárium valóban a birtokos jogosítványaként említette, de ez nem érvényesült a gyakorlatban, egészen Festetics Lajos birtokosságáig.49 Az esküdtek általában a Szigetváron élő nemzetiségeket képviselték, így tehát a magisztrátusban ők jelentették a közvetlen kapcsolatot a közösség felé. így érthető számunkra, hogy miért tulajdonítottak nekik bizonyos értelemben nagyobb jelentőséget, mind a közösség, mind a birtokos részéről. A Festetics-féle 1768-as urbárium már úgy ismételte meg a Neffczern által 1756-ban lefektetett elveket, hogy azok akkorra már realizálódtak a gyakorlatban. Az esküdtekkel kapcsolatban elvárásokat fogalmazott meg, melyek közül a legfontosabbak a mások által pozitívnak tartott életvitel, illetve a megfelelő erkölcsök voltak, konkrétan a kipróbált, hűséges élet ( vitafideque probi). Szempontként jelentkezett az erkölcsös élet (bonis moribus instructi), illetve az, hogy a közösség megfelelőnek, alkalmasnak tartsa (idonei per communitatem). Érdekes módon más és részletesebb elvárásokat fogalmaztak meg az esküdteknél, mint a bírónál. Ugyanezt érezhetjük akkor, ha elolvassuk az esküdtek 47 SML V. 78. Prothocollum Sessionale, 1814. nov. 1/7. 48 SML V. 78. Prothocollum, 1795-1797. 101. p.; BMMI Sz. 58. 151.1. 723-724. p. 49 ,/ienique quod tempore Possessorii Nejfczeriani non nisi ad Judicatus ojjicium Dominium candidabat Juratos vero per Oppidanos electosfuisseconsuetumfuerit.” BMMI Sz. 58. 151. 1. 1676. Ugyanezt érvényesnek mondják Szily idejére is. 28
