Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 32. (Kaposvár, 2001)

Szabó Bálint: A szovjet-jugoszláv viszály következményei egy funkcionáriusi értekezlet tükrében

éppúgy prés alatt tartotta, mint a társadalom többi tagját. Falvaik életébe minduntalan beavatkozott. Ebből előadásában Ács is ízelítőt adott: „Az osztályharc a délszláv községekben még nem fejlődött ki eléggé. A leghírhedtebb kulákok elvitelével, például a F. kulák elvitelével, a lakácsai dolgozók egyetértettek. De ez még nem minden, a kulákságnak még itt is van befolyása. Különösen nagy a befolyása a klérusnak. Szinte mindenki megegyezett abban, hogy a délszláv lakosság rendkívül vallásos. Itt tehát erősebben kell a klérus ellen küzdeni. "

58 Az idézet alapján kiderül, hogy a megyei pártbizottság nem érte be a propaganda folytatásával. A horvát közösséget drasztikus eszközök alkalmazásával akarta burzsoából szocialistává „átkalapálni". A kuláktalanításra gazdasági, az egyház elleni fellépésre a kulturális közösségi ismérvek megváltoztatása érdekében került sor. Hasonló intézkedéseket a magyar lakossággal szemben is foganatosítottak, de a horvátok esetében mindéhez plussz teherként járultak a viszály következményei. Egyrészt kirakatba helyezték őket, demonstrálva az állam szocialista nemzetiségi politikáját. Másrészt nyomasztólag hathatott rájuk anyaországuk szüntelen szidalmazása. Bár a jegyzőkönyvben nincs nyoma, a hatalom nyilván gyanakvással figyelte őket. Lojalitásuk állandó hangsúlyozása már gyanús. Lehet, hogy a pártállam hűségükkel kapcsolatos kételyeinek leplezése volt a cél. Nehéz elképzelni, hogy a - mindenkivel szemben bizalmatlan - rendszer nem látott ötödik hadoszlopot a magyarországi délszlávokban. Ognyenovics Milánnak - a Rajk-per keretében történt - elítélése is intő példa lehetett a hazai délszláv közösségek számára.

59 A somogyi horvátok jelentős része, valószínűleg, óvatosságból próbálta magát magyarnak vallani. Lelke mélyén továbbra is horvátnak érezte magát, de ki akart kerülni a hatalom érdeklődésének fókuszából. Olyanok is akadtak azonban, akiket megtört az állandó nyaggatás. Nem arról van szó, hogy magyarrá váltak, hanem sokkal inkább arról, hogy egyszerűen meggyűlölték a nemzeti hovatartozás problémáját. Egyszer egy, a határvidékről származó, idős horvát asszonnyal beszélgettünk. Más témáról volt szó, de felmerült a kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát. Válasza kísértetiesen megeggyezett az elemzett dokumentumban olvasottakkal: „...Ha megkérdezték, mindig azt mondtam, hogy magyar vagyok. De, majd talán horvát! Mit kell ilyesmivel foglalkozni! Aki Magyarországon lakik, az magyar!... ". Hozzátette azonban: „Ha olyanokkal találkozom, akik értik, szívesen beszélek horvátul." Az ő fiatalsága az 1940-es és az 1950-es évek határvidékén telt el. Ez ad magyarázatot azonosságtudatának zavarára. Ács - a fejezet végén - összefoglalta a „ délszlávok közötti munka " megjavítása érdekében teendőket: „a) A járási pártbizottságokra délszlávul tudó munkatársakat kell beállítani, s velük rendszeresen foglalkozni kell. b) A tanácsházán feliratot, az utcákon feliratot, brossurakat, könyveket, iskolákat, kultúrcsoportot szélesebben kell terjeszteni, c) Biztosítani kell, hogy a konferenciára, kongresszusra, megyei tanácsba, emellett a helyi tisztségekbe feltétlenül bejussanak a délszlávok, hogy erről el ne feledkezzünk. "

m 58 Uo. 59 Zinner: 20., 149-152., 256-257. p. 60 SML. XXVII. 550. f. 1741. őe. 225. p.