Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 31. (Kaposvár, 2000)

Lagzi István: A Magyarországon internált lengyel katonák evakuációja a magyarországi „északi és nyugati régióból" 1939-1941

túlsó oldaláról, többek között Nagymarosról is. Bizonyos pénzösszeget adtunk a meggyilkolt özvegyének. [...] Visegrádi tartózkodásom idején a helyi lakosság segítségével egyénileg is és csoportosan is szerveztek szökéseket. A legtöbb segítséget a már említett hajóállomás kapitánya [Legény Pál - L. L] nyújtotta, továbbá penziónk háziasszonya és férje, akinek autója volt. Amikor például én kaptam behívót Budapestről éppen a házigazda autóján utaztam el s az őrség elől elrejtett két tiszttársamat is magammal vittem. Mások a hegyeken [a Pilis hegységen - L. L] keresztül mentek Budapestre, megkerülve a felállított őrszemeket, többen a Dunán utaztak egy bizonyos - megbeszélt - pontig, ahol autó várta őket s csomagjaikkal együtt Budapestre szállította a » szökevény eket«. Volt olyan eset is, hogy egy tiszt katolikus papnak öltözve fényes nappal hagyta el a tábort." A lakosság képviselői tehát itt és ekkor is segítették a szökni akaró lengyeleket. Voltak azonban olyanok is, akik kettős játékot folytattak, látszatra segítséget adtak a szökésekhez, valójában azonban a szökések időpontjának, útvonalának elárulásával nehezítették az evakuációt, zavart keltettek a menekültek körében. Az utóbbiakra szemléletes példát Legény Pál szolgáltatta. A halálos sebesüléssel végződött szökési kísérlet a visegrádi lakosok körében nagy visszhangot váltott ki. A hadtestparancsnokság részben ezért, de lényegében egészen más okból részletes kivizsgálást rendelt el. Kamarás Károly hadnagy, táborparancsnok az 1939. december 12-én estére tervezett szökésről „B" (bizalmi) egyéntől tudomást szerzett, s a Duna parton megfigyelő járőröket állíttatott fel. Kamarás hadnagy vallomása szerint „...az volt az utasítás, hogy a szökőket engedni kell menni egészen Szentendréig, ahol a táborparancsnok személyesen járt el az. ottani rendőrkapitánynál, hogy a szökőket a szentendrei vasútállomás tájékán, vagy a vasúton elfogassa, azon célból, hogy a visegrádi táborban a többi internált tisztek tudomást ne szerezzenek arról, hogy a táborparancsnokság értesülve van a tömegesebb szökési terveikről. Minthogy azonban nem az előre jelzett időpontban történt (este 6 óra felé), hanem ugyanaznap este tíz óra körül, Brunner szakaszvezető azt a benyomást nyerte, hogy a szökés mégis sikerült és eltérően a kapott parancstól a kiküldött járőröket a tahitótfalui hídnál felállította s amikor a menekülő motorcsónak odaérkezett, az emberek [járőrök - L. I.] hangos kiáltozással többszörösen felszólították a motorcsónakban ülőket, hogy álljanak meg, de a csónakban ülők ezt nem vették tudomásul és elhaladtak. A híd után újra hangos kiáltással felszólították őket és miután erre sem állottak meg, a motorcsónakra riasztólövéseket adtak le, minthogy az a veszély forgott fenn, hogy a sötétségben eltűnnek, a csónak felé is lőttek."

11 A „Legény Pál" üggyel maga a hadtestparancsnok Jány Gusztáv altábornagy is foglalkozott. A fegyverhasználatot alkalmazók ellen hadbírósági eljárást kezdeményezett mert „...a szökevényeket erélyes tüzeléssel útjuk félbeszakítására és Tahitótfalun való kikötésre kényszerítették, mivel azt a hátrányt okozták, hogy Legény Pál a Mftr. visegrádi állomás vezetője aki mint a l/l gyűjtőtáborcsoport parság bizalmi egyéne az 11 HL H. M. 1940-21 -21 -3553-2839 (284 sz. kt.-l940). A m. kir. 1/1 honvéd gyűjtőtábor parancsnokság jelentése a budapesti I. hadtestparancsnokságnak. 1939. dec. 15. Kiegészített jelentés. (Tényvázlat, 114/kt.-1939 sz. 1939. dec. 13.)