Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 29. (Kaposvár, 1998)

T. Mérey Klára: Nagycsepely története a török uralom alóli felszabadulástól 1914-ig a gazdaságtörténeti források tükrében

ottani birtokának központja volt) - az úriszék alkalmával - történt a földesúr és a jobbágyok között megállapodás a terhekről, de 1766-ig nem volt írásos szerződésük. Ekkor a szomszédos megyékben is meglévő „turbulens események miatt” új szerződést (contractust) kötöttek földesurukkal, a veszprémi püspökkel.

Mint ismeretes, 1766-ban - Mária Terézia tervezett jobbágy védő intézkedéseinek híre futván - hatalmas jobbágy-megmozdulások voltak. Sorsuk jobbrafor- dulását kívánták a Dunántúl több vidékén, s bár a mozgalmak akkori epicentrumának Vas megye tekinthető, éreztette ez hatását Somogybán is.7 Az előbbiekben a 2. és 3. kérdésre is megadták a választ a csepeliek.

A negyedik kérdés a közjavak (beneficum) és a fogyatkozások (maleficum) iránt érdeklődött. A latin nyelvre lefordított jobbágyi válasz erre a kérdésre hosszú és kimerítő. A közjavak között említik, hogy Csepelen az erdőkben megengedett volt a „tüzi-és épület faizás”, vagyis szabadon gyűjthettek a jobbágyok télire tüzelőt és épületek elkészítésére szolgáló fát a falu határához tartozó püspöki erdőkben. A szőlőhegyet (promontorium) is „használhatták”, a kocsma és mészárszék egész évben működött a faluban. A határban lévő malom közül az egyik a falu közösségé, a másik pedig két közbirtokos tulajdonában állott. Ez a két közbirtokos nemes, név szerint Nagy és Kolosváry volt. Az erdőben levő makk legeltetésére („makkolta- tás” volt az elsősorban a sertések számára) külön szerződésük van a földesúrral. A legelőt azonban a jobbágyok „szűknek” és „elégtelennek” találták. Fehéregyháza pusztán, amely a püspökség „magánbirtoka” (majorsági birtoknak nevezték azt utóbb) volt, a jobbágyok külön béreltek legelőt állataik számára. Ez a terület ekkor még egy kevéssé termékeny völgy volt, amelyet a jobbágyok használhattak.

Az ötödik kérdés a jobbágygazda szántóföldjének és rétjének mennyisége után érdeklődött. A termőföldet akkor a határban nem osztották nyomásokra, s egy holdba, amelyen ekkor mindössze az 1200 négyszögöles ún. magyar holdat értettek, 2 pozsonyi mérő gabonát — búzát vagy rozsot - vetettek. A réteken nem kaszáltak sarjút.

Arra a kérdésre, hogy a gazda hogyan robotol, azt válaszolták, hogy - szerződés értelmében - nem kellett robotolniuk.

A hetedik kérdés az után érdeklődött, hogy adnak-e terményükből kilencedet és tizedet. Erre a csepelyi jobbágyok azt válaszolták, hogy ezt is a szerződésük szerint adják.

Puszta telek nem volt ekkor a faluban (8. kérdés). A helység lakói végül örökös jobbágyi kötelezettséggel tartozónak nyilvánították magukat (haereditarius), noha állandóan a szerződésükre hivatkoztak.

A 9. pontra adott válaszokat Csepelen 1767. szeptember 2-án erősítette meg neve helyett keresztvonással az öreg bíró, Szabó János és a falu három esküdtje, majd le is pecsételték azt a falu pecsétjével.8

Kiket is képviselt ekkor az öreg bíró és a három választott elöljáró? Szerencsére fennmaradt Csepely falu lakóinak egy összeírása, amiből képet alkothatunk a község akkori társadalmáról, lakóiról. Ahogyan az a két összeírás adatainak egybevetéséből kiderül, 1751. és 1767. között igen nagy átalakuláson ment át a falu.

44