Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 27. (Kaposvár, 1996)
Bodosi Mihály: Adatok a XIX. század Somogy megyei kolerajárványaihoz
Szaplonczay jelentése szerint 1915-1916-os években a megyében 17 polgári személy megbetegedését jelentené. A feltűnően magas számokhoz hozzátartozik annak az ismerete is, hogy a Monarchia hadseregében nagy számban szolgáltak Boszniából, a Duna deltavidékéről származó katonák, mely területek akkor is koleratelephelyek voltak, s a lakosság körében nagy számban fordultak elő már immunizált, panaszok nélküli bacilusgazdák, ezek nagy számban szolgáltak magyar területen is. Epilógus a kolerafertőzés kérdéséhez Magyarországon és Somogyban is 1874-ben megszűnt a járványos kolera összefüggő előfordulása, Európában 1882-ben és 1891-ben is újból jelentkezett, ennek kisebb gócai hazánkban is kialakultak az ivóvizek és behurcolások révén, de ezeket az addig már kiépült körorvosi hálózat képes volt körülzárni, a fertőzötteket járványkórházakba juttatni, a gyanús eseteket elkülöníteni és szemmel tartani, és tünetileg kezelni. Ángyán idézett munkájában 29 1886ban országosan 6 város és 51 község fertőzöttségéről számol be 863 000 lakos veszélyeztetésével, de már csak 2724 megbetegedést és 1457 halálesetet említ. Budapesten 996-ban betegedtek meg, s ezekből 558-an meghaltak (60%), nyilván a legsúlyosabb állapotúak a kórházba juttatottak voltak, hiszen a hatékony gyógymód még nem alakult ki. Az 1892-es főleg a nagy meleg folytán, a lassú folyású Duna, Tisza mentén a Dél-Alföldön, az Al-Duna vidékén okozott járványokat. Megbetegedettekről csak budapesti adatokat közölt, hol a félmilliós lakosú városban 889 kolerás fertőzést és 499 halálozást (56%) említ, ami valószínűleg a járványkórház adata, a házi kezelésben maradtakról nincs adat. A kolera kórokozóját Koch Róbert 1883-ban Egyiptomban fedezte fel, 1884 tavaszán még Calcuttába utazott, hogy felismeréseit megerősítse és a betegség őshazájában gyűjtsön ismereteket a fertőzés módjáról, a különböző fokozatú megbetegedések arányairól, a járványok kialakulásáról és a védettség hiedelméről. Csak ezek összegezése után hozta nyilvánosságra felismeréseit szaklapokban 3 " és a kolera kérdését megvitató konferenciákon. Ezek után még évekig tartó meddő vita alakult ki a fertőzés módjáról, az egyéni hajlamosságról, a védőoltások lehetőségeiről. A színtenyészet laboratóriumi előállítása is sok nehézséget okozott. Legkorábban Pettenkoffer és Emmerich jutottak odáig, hogy színtenyészetekkel végezzenek kísérleteket, s miután a kísérleteikben enyhének bizonyult megbetegedést okoztak álláspontjuk igazolására, hajlandóak voltak öngyilkossági kísérletnek ítélhető, önkísérlettel színtenyészetet lenyelni. Mind a ketten megbetegedtek, szerencsére felépültek, de 8-10 napig tartó gyengeséget ismertek el. Pettenkoffer székletében 5 napig, Emmerichnél 12 napig lehetett szaporodóképes vibriókat kimutatni. Mivel Koch azt is állította, hogy mindenki megfertőzhető és tartós védettség a betegség kiállása után nem alakul ki, a kutatások a védőoltások keresése irányába fordultak. Ez sem járt nagyobb sikerrel, mint a gyógyszer megtalálása. LegkorábbanHafkins 1895-ben jelentkezett elölt színtenyészetből nyert oltóanyagával, melyből 1 heti időközzel 2 oltást javasolt az oltóanyag 1 emsével. Ezek a kísérletek, melyeknek nagy részét Indiában végezték emberen, nem váltották be a reményeket, mert az oltottak 50%-ánál hatástalannak bizo-
