Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)

Lagzi István: Lengyel katonák és önkéntesek evakuációja Magyarországról 1940 tavaszától 1940 őszéig

bökve kérdezett tőlem valamit, ami akkori sejtésem szerint az időjárással volt kapcsolatos, de én csak annyit értettem meg a nekem szánt szóáradatból, hogy »és maga?« Ezt követően meglehetősen röviden elmagyaráztam, hogy »lendjel vadjok«, s mutattam is a tábori igazoló könyvet, a legitimacjá-t. Útitársam szinte átváltozott, szinte csodálkozóan nézett rám többször is. Aztán újra beszélni kezdett, immár lassan, szinte idegesítően tagolta mondanivalóját, ami némi feltűnést keltett. Nagy magyarázkodásba azonban nem kellett kezdenem, csupán annyi történt, hogy tíz-húsz percig én voltam a központi személy a vagonban."

20 A Magyarországról való evakuáció történetében azonban vannak szomorúbb esetek is, amikor az éppen „útban lévők" egy razzia, vagy rutinszerű ellenőrzés során kerültek reménytelen helyzetbe. „Nagykanizsa állomás előtt alig fél órával, az érkezés előtt történt velünk a később nagyon nehezen megmagyarázható eset. Nyolcan utaztunk, közülünk egynek Nagykanizsán kellett maradnia. De mielőtt elrendeződtek volna soraink, az állomás előtt újra jött a kalauz, nagyon határozott magatartást tanúsított, kemény, pattogó szavakat intézett hozzánk. A váróterembe érkezve - és utólag - értettük meg a szomorú tényt. Egy ideig még Magyarországon kell tartózkodnunk."

2

" Az evakuációval kapcsolatos kényszerhelyzetet azonban nem mindenki fogta fel tragikusan. ,A 9. sz. barakkból már több mint tíz személynek sikerült megszöknie. Nagy izgalommal készültünk mind az öten. A vasút környéke nem volt biztonságos, a murakeresztúri vonalat állandóan ellenőrizték. Mi gyalog mentünk Molnári felé, de lovas csendőrökbe botlottunk. Természetesen nem hitték el a mesénket, hogy kicsit eltévedtünk. Azonnal visszakísértek bennünket a táborba, ebben már láthatóan nagy gyakorlatuk lehetett. Induláskor az egyik kakastollas csendőr kardlapjával hatalmasat ütött a bal vállamra, majd szitkozódásba kezdett. Láthatóan elrontottuk nekik a járőrözést. Nem több, mint egy órai gyaloglás után a tábor előtt találtuk magunkat. Bent éppen akkor készülődött egy csoport a vasárnapi misén való részvételre. A kapuőrségnek sok dolga lévén, mi, frissen átadottak egyszerűen elvegyültünk a nagy forgalomban. Antek barátom javaslatára gyorsan beálltunk a kifelé készülő oszlopba. Mohó szabadulni vágyásunkat nem kísérte szerencse. Lábbelink tisztasága elütött a többiekétől. Kiállítottak a sorból. Végül a sors iróniájaként nem is a szökésért kaptunk büntetést, hanem azért, mert kipucolatlan bakancsban szerettük volna elhagyni a tábort. Ám a következő héten kifogástalan lábbeliben végleg elhagytuk Nagykanizsát. 1940. március végén már Franciaországban voltunk."

28 A források szerint különösen a nyugat-magyarországi lengyel katonai táborokból észleltek szökéseket. ,.1940 elején budapesti lengyel utasításra hárman, a bregencmajori táborból szökést kíséreltünk meg Franciaországba. Mivel a fertőszentmiklósi vasútállomást már megfigyelés alatt tartották, ezért civil ruhában a közeli Petőházán készültünk vonatra szállni, és Budapestre utazni. Lengyel beszédünkre a civil ruhás nyomozók felfigyeltek, és elfogtak bennünket. Pár pillanat múlva a csendőrök is előkerültek. Visszavittek bennünket a táborba. A tábor parancsnoka, Szűcs őrnagy, szerencsére rokonszenvezett a lengyelekkel. Kérdésére, hogy hová akartunk szökni, azt válaszoltuk, hogy haza. Ő ezt a választ elfogadta. A büntetés enyhe volt. Három napig csak egyszer kaptunk enni."

29 Szűcs őrnagy, táborparancsnok, lengyelekkel rokonszenvező magatartása nem volt egyedi. Igen sokan voltak, akik a szabályok, rendeletek keretein belül a menekültek számára a legkedvezőbb megoldásokat alkalmazták. A tavaszi hónapok kedvezőbb időjárási viszonyai segítették a szökéseket, a nemzetközi események pedig sürgették az evakuáció mielőbbi befejezését. A tá-