Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)

Szili Ferenc: Kivándorlás Amerikába Délkelet-Dunántúlról 1904—1914. (Második rész)

évekből 706 útlevélkérelmet vizsgáltunk meg abból a szempontból, hogy a kivándorlók milyen gazdasági háttérrel rendelkeztek, és az utazáshoz kitől kaptak pénzügyi támogatást. E vertikális vizsgálatnál válogatási szempontokat nem vettünk figyelembe, így az feltehetően a kivándorlók általános és átlagos viszonyait tükrözi. Az 1. számú táblázat egyértelműen igazolja, hogy a falvak népe indult el elsősorban az óceánon túlra.'

7 A kivándorlók társadalmi, illetőleg foglalkozási megoszlása az alábbi képet mutatta.

48 földműves: 89 fő kisbirtokos: 1 I fő iparos: 49 fő napszámos: 541 fő cseléd: 7 fő egyéb: 9 fő összesen: 706 fő A kivándorlók 76,6%-a a napszámosok közül került ki. Az 1. sz. táblázatban láthatjuk, hogy a napszámosok elé gyakran írták oda a mezőgazdasági, a földműves, a kisbirtokos jelzőt, mintegy jelezve, hogy valamennyien a mezőgazdasági munkából éltek. A meghatározásnál bizonyos pontatlanságot érzünk. Úgy gondoljuk, hogy az útlevéllapokat és az egyéb kérelmeket a körjegyzőségeken állították ki, és a szempontok nem voltak mindig érthetőek és azonosak sem. így fordulhatott elő, hogy a napszámos-kategóriákban jónéhányan nagyobb értékű vagyonnal rendelkeztek, mint akiket földművesnek vagy kisbirtokosnak tüntettek fel. A kivándorlók között voltak viszonylag módosabbak is, akik többezer korona értékű ingatlant birtokoltak, akiknél nagyon is feltételezhető, hogy a vagyonszerzés céljából vándoroltak ki. Sokan azonban sem készpénzzel, sem pedig vagyonnal nem rendelkeztek. Ebben az esetben az útlevélkérő csak akkor kapott engedélyt, ha az itthon maradt feleségért, illetőleg a gyermekekért valaki vagy valakik erkölcsi és anyagi támogatást vállaltak, ők voltak a jótállók. Többnyire a szülők, a nagyszülők, a rokonok, a testvérek, az unokatestvérek vállalták el e felelősségteljes feladatot. A kivándorlót ugyanis baleset érhette, katasztrófa áldozata lehetett, ilyen esetben a jótálló igen súlyos helyzetbe kényszerülhetett. Nemritkán az is előfordult, hogy a kivándorolni szándékozó és a jótálló között rokoni kapcsolat nem volt. Többségük módos, gazdag ember volt a faluban. Jogos a kérdés, vajon miért vállalták el a súlyos következményekkel, de mindenféleképpen bonyodalmakkal járó felelősséget. Bizonyítani nem tudjuk, de feltételezzük, hogy ez is egyfajta „kölcsönüzletnek" számított, amit a kivándorlónak, amikor visszaérkezett, törleszteni kellett. A falusi emberek kölcsönügyekben mindig bizalmatlanok voltak, meg hát az uzsorakamatnak is voltak e megyében hagyományai. Elképzelhető, hogy a hazaküldött vagy -hozott pénzek egy része kamatostól a szívességet vállaló jótálló zsebébe került. A kivándorlást egyéni, családi és közösségi vállalkozásnak tekinthetjük. Az egyén fizikai erejét, egészségét és életét is kockáztatta, és ha pénzzel nem rendelkezett, a család és a rokonság segítette, a kivándorlás hasznából közvetlenül vagy közvetve ők is részesedtek. Sokak számára ez a kollektív együttműködés tette csak lehetővé az utat.