Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Bodosi Mihály: Dunántúli 18. századi pestisjárványok különös tekintettel Somogyra
Pápai Páriz úgy vélte, hogy a betegségben az orvosnak kell irányítani és a hatóságnak támogatni; ahol az erejére, szervezettségére van szükség a feladatokat átvenni, de az orvosi kontroll alatt. Ennek a jogosságát igazolja az, hogy a bázisismeretek birtokában is a preventív tevékenységek maradtak a járvány elleni védelem értékei. Ez is igazolja, hogy a hazai pestisjárványoknak a 19- század végi megszűnésében az orvos szerepének a felismerése és a gyógyításközpontúság szerepet játszott. Ennek somogyi folyamatát demonstrálja a következő 50 év pestistörténete. Hódoltság utáni pestisviszonyok a Dunántúlon Somogy megye egész területe 1689 tavaszán szabadult fel a török megszállás alól, maga után hagyva néhány pestisfészket. Erre utal Somogy-Zala vármegyék közös viceispánjának, Gyöngyösi Nagy Ferencnek 1691 szeptemberében Batthyány Ádám főkapitánynak írt egyik levele, melyben a kerendelt fogatok sorsáról tájékoztatja: „Nagyságodnak a hegyháti szekeresek felől érdeklődő levele előtti órában járt nálam a kanizsai Karlóci Márton, ki olyan hírt hozott, hogy azok úton vannak. Mondja: ők a kaposváriakkal jöttek vissza, de Kapos közelében arról értesültek, hogy a várban s a városban ama ragadós nyavalyában halnak. Elváltak tőlük, de Csokonai uram azokkal maradt. Megszállván úgy két mérföldnyire a várostól, megparancsolta embereinek, hogy a városba bémenni senki se merészkedjék. Ha valaki mégis bémenne, maradjon is ott, mert itt kemény büntetés várja s közéjük sem eresztik.”“ A hírt mindenképpen pestisként kell értelmezni, mivel a ragadós nyavalya nevet a pestis viselte országszerte. A pestis hírét megerősítette az is, hogy a Pécs környéki rác telepekről egész évben érkezett hír halálozásokról. Abban az időben nem volt ritkaság a gócos előfordulás, melyeket a már megszokott módon őriztettek, ha sikerült a terjedést megakadályozni, akkor nem jelentették még halálozás esetében sem. Dél-Dunántúlt hivatalosan is 1692 júniusában nyilvánították fertőzésmentesnek, ami a gyakorlatban az őrizetek megszűnését, igazolólappal a közlekedést szabaddá tették a termés betakarítása érdekében. Bécs környékét azonban igen szigorúan őrizték a Rába mentén. A főkapitány akkor Németújvárban tartózkodott, oda címezte Nagy Ferenc is a 1691 karácsonyára küldött levelét. .Alázatosan kérem bocsánatát, hogy csak e füstös levéllel jelentkezem ígéretem helyett, de ahhoz, hogy Kegyelmedhez jussak, 10 nappal előbb kellett volna elindulnom Egerszegből, hogy a 8 napos veszteglést is kiállva leveleinket acceptálják a bavarusok. Megnyugtatom Nagyságodat, hogy felénk a dögletességnek már egy hónapja híre sincs, a Muraközben is szűnőben van.”9 A török felszabadulás utáni pestisjárványok közül az 1691-1694. években elterjedt sem tekinthető országosnak, de a Dunántúl egészét beborította, s Bécset is annyira veszélyeztette, hogy védelmére a legszigorúbb intézkedéseket adták ki. A pestis ez alkalommal is megmutatta erejét és kiszámíthatatlanságát, mert a főváros egyes kerületeiben is megjelent, de sikerrel elfojtották. Innen Csehország felé húzódott, ahonnan hosszú ideig zavartalanul táplálták Bécset. A Dunántúl nyugati felén a soproni, pozsonyi történelmi adatokra és a Batthyány-birtokok jól szervezett jelentő rendszerére támaszkodva úgy látszik, hogy egészen a Muraközig mindenütt előfordult kisebb gócokban. Kelet felé Szombathely, Győr, Pápa, Buda, Székesfehérvár, az egész Tolna és Baranya fertőzöttek voltak. 83
