Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Bodosi Mihály: Dunántúli 18. századi pestisjárványok különös tekintettel Somogyra
beleférne bármely tankönyvbe. Érvelése elárulja, hogy értelmezni képes a keringés szempontjából az endotoxin hatására kialakult sokkos állapotot. Két, meglehetősen jó tapasztalatértékelő megállapítást tesz a bubóval kapcsolatban:- a bubópestisesek kétharmada életben marad- aki életben marad, az egyben védetté válik az újabb fertőzéssel szemben. Felismerte azt is, hogy a bubós állapot egyharmadában a fertőzés rosszindulatúvá válik, „megveszik a méreg a szövetnedvekben.” Ez az állapot a hidegrázás és magas láz újra megjelenése a megelőző javulás után. A továbbgondolás elmaradása és a tüdőpestissel egybevetésének az elmaradása miatt támad bennünk hiányérzet. Felmenti az, hogy az őt követő 200 év orvosai sem tudtak erre választ adni. Orvosi tisztességét és mély humanitását jelzi a pestis elől menekülésről alkotott felfogása, melyben azt orvosnál, lelkésznél, hivatalnoknál az őket eltartó nép cserbenhagyásának véleményezi. Bár a tudomány azt állítja, hogy a pestisnek nincs orvossága, de az emberi szenvedés enyhítése, a reménység fenntartása kötelesség eskü nélkül is. Előszavában írja: „Flogy pedig az orvos doktorok némely nyavalyának meggyógyításában előre nem mehetnek, sőt ki sem tanulhatják a nyavalya mivoltát, abból nem következik az, hogy e nyavalya ne jenne gyógyítható természetből vett eszközökkel; ezt kutatni a tudomány feladata.”7 Az orvosi tudatlanságot, az orvosok hiányát, a babonaságok elterjedettségét nem lehet a közegészségügy nyakába varrni. Kétségtelen, hogy a magyar egészségügyi kultúra Mátyás halálával a mélypontra süllyedt a pozsonyi és a budai egyetem s azokon az orvoskar megszűnésével. Az sem lehet vigasztaló, hogy ott sem tudtak a pestissel bírni, ahol volt egyetem. A történészek egy része a középkor néppusztító pestiseit a történelmi folyamatok destruktív elemeként kezeli, mely a haladás gátja volt. A történelem alakító szerepe nem önmagában a betegség volt, hanem a tudományok csődje, több száz éves megkövesedett módszerek alkalmazása, aminek a következménye volt az egészségügy hazai szervezetlensége, a nagymérvű orvoshiány, a babonaságok, vajákosságok mérhetetlen burjánzása, mely mindenünnen kiszorította a józan ész tevékenységét. Ezen kívánt változtatni Pápai Páriz Ferenc a könyvével és helyreállítani az orvosi munka elvesztett tekintélyét. Számos külföldi s néhány hazai példa igazolja a félezer éves küzdelem során, hogy ott, ahol képzett orvos tanácsai alapján történik a védekezés és a tömegpusztulás elleni intézkedés, ott a járvány nem alakul ki, vagy ha uralkodik is, akkor az ereje legyengül, tartama megrövidül, a halálozás számaránya kedvezően alakul. Az a téves nézet, mely szerint a pestis ellen hadászati módszerekkel kell védekezni, néhány részletében igaz lehet, de ha ez a szakismereti kérdéseket figyelmen kívül hagyja, akkor eredményes nem lehet. Ahol az irányítást nem az orvosi igények szerint végzik, hanem tekintélyi elv alapján, ahol szűkmarkúan az orvoson, gyógyszeren, járványkórházon, az ésszerű betegelkülönítésben nem a járványtani igények szerint járnak el, ott a kudarcok sem váratnak magukra, ezt a hazai pestistörténet demonstrálja. A Pax Corporis jelentősége abban van, hogy igyekszik az elsősorban érintett tömeget kiemelni a passzivitásából, a babonaságaiból és megtanítani arra, hogy miként vehetik saját kezükbe a sorsuk irányítását olyan módon, ami megfelel a szegénységüknek is, mégis hasznos. 82
