Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)

Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)

bennünket. Kaptunk kenyeret és lekvárt az útra. Útközben a minisztérium felé mentek, és ott bevitték a névsort. Elvesztettük magyar állampolgárságunkat. Attól kezdve nem volt hazánk. Elvittek Rákospalotára, ott névsorolvasás. Átadtak bennünket a kitelepítő rendőrségnek, azok vigyáztak ránk. Az autóról a csomagokat leraktuk és elkezdtük hordani a szerelvényhez. Egyik rendőr a csomagoknál maradt, a másik kisért bennünket. A kiskapuk be voltak zárva, hogy senki el ne szökjön. Az állomáson állt egy hosszú szerelvény, az tele volt svábokkal. Minket hozzá csaptak. Bevittük a csomagot. Édesanyám bent maradt. Ő rendezte a cuccot. Siralmas volt benézni. Én kimentem megint. Senkitől sem búcsúztam. Szüléimét hagytam és a férjemhez akartam menni. A rendőr kint állt a csomagoknál, a másik kisért bennünket. Kiértünk. Én az első ajtón bementem az állomás épületbe. Ott takarított egy asszony. Megkérdeztem, hogy hová tudok elbújni, mert nem akarok Németországba menni. Haza akarok menni a férjemhez. Azt mondta, hogy itt irodák vannak. A másik ajtó az a váróterem. Ő majd figyel. Ha a rendőr nem néz arrafelé, akkor menjek, de úgy döntöttem, ha észrevesz, mondom nekik, a WC-t keresem, talán nem ver meg. Bementem a másik ajtón, ott is takarítottak. Azt az asszonyt is megkértem, hogy segítsen és mondja meg, merre menjek el innen. Azt felelte, maradjak a WC-ben, majd szól, ha mehetek. Ha elment a rendőr. Egyszer visszajött, hogy még mindig ott van. Aztán hamarosan jött, most siessek, mert elment. Amikor bementem, ott ült két asszony. Az egyik fölkelt, amikor jöttem, nyújtotta a karját. Belekaroltam. Vette az újságot, mintha azt nézné. Elkísért az állomás előtt, megköszöntem neki. Máig sem tudom kik voltak ezek az asszonyok, de mindig hálás szívvel gondolok rájuk, mert ők el is árulhattak volna. Tudták, hogy megszökök, tudom, sajnáltak. Jött egy ember, megkérdeztem tőle, hol a villamos megálló. Megmutatta. Jött is a villamos, fölszálltam, megmondtam, hová akarok jutni. Megmondták, hol szálljak át és melyik villamosra. Amikor fizetni akartam, nem volt pénzem, be volt gombolyítva a gyapjúba. Előbb le kellett gombolyítanom a gyapjút, így tudtam fizetni. Elértem a Déli pályaudvarra, hát kit látok ott? A Szíremét! Ő volt az osztálytársam. Egyidősek voltunk. Nagyon megörültünk egymásnak. Akik az internáló táborban voltak, azokkal meg volt beszélve, hogy elszökünk és írunk nekik. Az volt a jelszó: Nagyon szépen süt a nap, és most várjuk a férjünkkel való találkozást. A Margitnak is otthon volt a férje. Ha megkapják, akkor tudják, hogy sikerült a szökés. Kicsit körülnéztünk. Visszamentünk az állomásra. Fél egykor indult a vonat. Siófokon köllött várni, mire újból vonat jött Kaposvár felé. Ott is körülnéztünk egy kicsit. Fél nyolckor volt vonat. Kisbáron szálltunk ki, mert a Margit nem volt hajlandó Mocsoládig jönni. Én is féltem éjjel, így vele tartottam. Elég messze van Ecsenytől. Nekivágtunk erdőn, bokron át, mindenen keresztül. Amikor már Ecseny felé jöttünk le egy horhón, mondja a Margit: Na mással most már nem találkozunk, hacsak a betörők nem jártak Ecsenybe és erre mennek haza. Én úgy is féltem, mondtam neki, minek ilyet mondani, elég ha gondolja az ember. De voltak betörők. Rofricsékhoz értünk. Hiába zörgettünk, nem nyitottak ajtót. Tovább mentünk, be akartunk menni egy másik házhoz, a Margit férjéhez, ott meg a kutya nem engedett be. Annyira ugatott, még meg is harapott volna bennünket. A harmadik helyen már beengedtek bennünket. Megmondták, hogy mi van, hogy a Margit családja hol lakik. A Koch néni elment vele, énvelem meg a fia, a Henrik. Elkísért az apósomékhoz. A hídig jött velem. A réten jöttünk, de olyan magas fű volt, alig tudtam oda jutni. Az utcán nem mertünk menni. Alig tudtam az ápósomékat fölkelteni. Végre beengedtek. Az volt az első (szavuk), nem követnek-e már? Mondtam nekik, nyugodtan lehetnek, én nem vagyok már magyar állampolgár. Az apósom szólt a férjemnek, ő a szénapadláson aludt, jöjjön végre le, itthon vagyok.

325