Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
is egyet. Ágyruhát és a ruhát lehetett vinni. Ez volt az ossz vagyon, a többi maradt. Nagyjószág: disznók, birkák, gabona, bútor és a földet is elvették. Koldus lett belőlünk. Senkivel nem törődtek, hogy hová megy lakni. Édesapámnak van egy első unokatestvére Kanadában. Az ő lakásában kaptunk egy szobát. Ő már a harmincas években kiment. Még most is van neki ott is, itt is egy-egy szép lakása. Földet is vett, de már nem jött Ecsenybe. Ott kaptunk menedéket. Közben, amikor még a lakásban maradtunk, vittünk két süldőt, egy csikót. Igaz azért máig sem adtak semmit. Egy keveset vittünk, hogy a megélhetés meglegyen. A házunk gazdája pakolt be az udvarunkba, mi meg ki. Még a lovainkkal. Akkor mentünk velük utoljára. Azóta semmi közünk a volt tulajdonunkhoz. 1947 augusztusába történt ez. Új életet kezdtünk. Dolgunk nem volt, a készletből éltünk, mert nem tudtuk, hogy a továbbiakban mi vár még ránk. Hat családból állt a ház népe ahol laktunk. Tizenhat főből, a kutyából. Ráértünk beszélgetni. Pénzünk mindig volt, mert a férjem muzsikálni ment. így annyi összejött, hogy a megélhetés megvolt. 1948 áprilisában volt a kitelepítés (új csapás). Mi is bele kerültünk a listába. Egyik nap hozzák a papírt, reggel kettő órakor legyen mindenki készen. Ötven kilogrammos csomag volt előírva, amit vinni lehetett. Jön a kocsi, visznek a bonnyai állomásra és ott leszünk bevagonírozva. Németországba leszünk telepítve. Nem hittük el, és úgy terveztük, hogy nem megyünk el. Akármilyen áron itthon maradunk. Úgy is lett. Éjjel édesapám, édesanyám és én elindultunk a mernyei pincepadlásokra. A menyasszonyi cipővel április elején. Hideg éjszakák voltak még. A férjem itthon maradt, mert ki akarta várni a végét, és megtudni hogy és mint lesz. Ő otthon a szobában állt mire megjöttek a rendőrök. Kérdezték tőle, Májék és Landekék hol vannak. Azt felelte, elmentek. A rendőrök azt mondták, nem mentek le a térképről. Úgy is volt, csak a pincepadláson kuksoltunk. Körös körül kapáltak, mi meg lapultunk. Apám a csizmáját vette le és abba köhögött. Délután jött a férjem. Megmondta, hogy elmentek és elvitték az embereket a bonnyai állomásra, ott lettek bevagonírozva. Ötven kilogrammos csomaggal vitték el őket fejenként. Mi lemaradtunk. Azt mondta a férjem, itt nem maradhatunk, menjünk Mernyére. Volt neki ott egy katonabarátja, de ők sem láttak szívesen, így visszajöttünk Ecsenybe. Egy hétig minden nap a ház padlásán voltunk, de azt is meguntuk. Közbe már elmentünk egyszer krumplit rakni, de a falut kerültük. Ezekben a napokban úgy elrendeztünk mindent, hogy bárki keres bennünket, el tudjunk szökni. A középső szobában laktunk. Kimentünk a konyhába, a speizba, onnan a kamrába, a padlásra, a csúcsfalon ki a disznóól padlására, a pajtába, ott a kisajtón ki a sűrűbe. Ott már a szabadban voltunk, nem látott oda senki, mert a ház hosszában volt és az istálló és a pajta körösztbe épült. így könnyű volt a menekülés. Szükségünk is volt rá. Nehezen múltak a napok. Négyen voltunk, és az ötödik útban volt. A Péterkénk, mert egyre csak gyereket akartam. Nem sejtettem, hogy még milyen nehéz napok várnak ránk. Anyám akkor varrt, és készülődtünk a vendégre. Köllött volna cérna. Senki nem akart ráérni és hozni a boltból. Na én majd megyek! Úgyse lehet örökre bújni. Elmentem a Weisz zsidóhoz. Az annyira megijedt amikor meglátott! Hogy-hogy itthon vagyok? Mondom én meg a férjem hazajöttünk, mert nem jó Németországban. Az öregek kint maradtak. Máshol nem voltunk. Ő azért ment és följelentett bennünket. Meg a Szatmáriné, az Ilonka néni. „El ezekkel a svábokkal, ki innen Magyarországból!” Ellenberger Henrik és a férjem közben elmentek Pestre, hogy szerezzenek valamiféle papírt, hogy maradhassunk. Apám meg a kocsmába ment, ott hallotta, hogy akkor éjjel jönnek értünk. Lupik, Szíremé és mi voltunk a listán. Akkor már nem 322
