Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Szili Ferenc: A somogyi kivándorlók Amerika-képe és magyarságtudata a századforduló évtizedeiben
látnunk kell, nevezetesen azt a tényt, hogy a kivándorlók felismerték, hogy a jövedelemszerzésben ketten többre képesek. Voltak olyanok is, akik az ingadozó feleséget szinte zsarolták és azzal fenyegették meg, hogy ha nem utazik ki Amerikába, akkor a férj többé sohasem jön haza. A csábítás egyik hatásos módja volt a kereseti lehetőségek illusztrálása. Az itthon élő, sokszor munka és pénz nélkül tengődő asszonyok arról értesültek, hogy hetenként 8-10 dollárt is megkereshetnének az Újvilágban. Riba János ráksi lakos az alábbiakkal biztatta feleségét: „itt az asszonyoknak ugymensorok, mind otthon az nagyságos asszonyok, it lesz az tekönyebségtek, ha a kedves kés harcsám ha it nevelődik 14 évesre akor már minden héten keres (2,8 dolárt) hajóban bele jön akkor 10 dollárt, 12 ketőig keres egy fehérnép, aki ügyes.”49 A korábbiakban felhalmozott adósságokat közös erőfeszítéssel akarták mielőbb törleszteni. A férjek a messze távolból is irányítják a feleségeiket, vagy éppen utasítják őket arra, hogy mit adjanak el, melyik birtokot adják ki bérletbe, illetőleg az ingóságok közül mit vigyenek a szülőkhöz megőrzésre. Gondosan leírták az utazásra vonatkozó tanácsaikat, többek között azt is, hogy mit hozzanak magukkal. Minden kivándorló legfeljebb 120 kilós csomaggal indulhatott útnak. Többnyire ágyneműt, fehérneműt, főzőedényt csomagoltak, a törékeny holmikat inkább itthon hagyták. Persze a férjek különleges kívánságainak is eleget tettek, pipát, néhány pakli hazai dohányt és kisüsti pálinkát vittek ajándékba. A már tapasztalt családfők a csomagolás módjára is adtak tanácsokat. Általában a ládának mind a négy oldalára 2-2 fémpántot tettek, a két végére pedig fogantyúkat, a fedelét zárral látták el. Végül azt ruhaszárító kötéllel átkötve adták fel a hajóra. A kivándorlóknak általában a fiumei utat javasolták, a trieszti úttól kifejezetten óvták őket, mivel onnan az út hosszabb ideig tartott és gyakran Kanadában kötöttek ki a hajók. Óvatosságra intették az útrakeiőket: Fiumében az indulás előtt, s a hajón is a pénzre nagyon vigyázzanak. A téli és a kora tavaszi hajóúttól óvták a hozzátartozókat, különösen áprilist tartották kedvezőtlennek, mivel a tenger akkor viharos és nehéz elviselni a több mint kéthetes utazást. A férjek egy része pénzt küldött haza az utazásra, mások az USA-ban magvásárolt hajójegyet juttatták el feleségeiknek. Szabó Istvánná vörsi lakos 1913- ban csak úgy tudott kimenni a férje után, hogy másfél hold földet eladott.50 Aligha lehetett ez kivételes eset, sokaknak gondot okozhatott a költséges utazás. Hasznos tanácsokat adtak a férjek az öltözködés vonatkozásában is. Óvták a hozzátartozókat attól, hogy csizmában keljenek útra, mivel az óceán túlsó partján a cipő használata dívott. A kontyot az asszonyok rendszerint nem vitték magukkal és az itthon viselt ruháikat sem. Akik hosszabb ideje az Egyesült Államokban éltek, lassan kezdtek megbarátkozni a kintmaradás lehetőségével. Egyre több kritikus megjegyzést tettek a magyar- országi viszonyokra, a társadalmi egyenlőtlenségre, és dicsérték az USA demokratikus viszonyait. Tették ezt olyanok is, akik nem szándékoztak véglegesen Amerikában megtelepedni. De az ő leveleikből a honvágy mindvégig kiolvasható. A huzamosabb ideig való kinttartózkodás, illetve a végleges kintmaradás nemegyszer kényszerhelyzetből, a kivándorlási törvények megkötöttségeiből adódott. Sokan nem jöttek haza, mivel féltek a hároméves katonai szolgálattól. Persze olyan eset is előfordult, hogy a fiatalkorú eleve nem kapott útlevelet, mert a főszolgabíró nem látott biztosítékot arra, hogy az illető személy, ha a sorozása aktuális lesz, majd hazajön. Fráj Dániel 1906-ban az USA-ból írt levelében ígéretet tett az attalai jegyzőnek, hogy sógoráért kezességet vállal, hogy a katonai szolgálatnak eleget tesz majd.51 218
