Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Knézy Judit: Fejezetek a Somogy megyei Nagyberek négy községének anyagi kultúrájából. (Második rész)
letevő ruhái között láttam az 1920-as évekből származó somogyszentpáli több színű, felszedéses díszű (kék, lilásrózsaszín) gyapjúval és bordó pamuttal szőtt kosárruhát és paszitos abroszt. 1964. évi tárgygyűjtésem alkalmával ugyancsak Tótszentpálon vásároltam eg)7 tisztán pamutvászon, két szélből díszcsík betéttel „beojtással” (h. tacka) összevarrt, abrosz formájú 107 x 114 cm méretű paszitos ruhát. Ezen is bordó a díszítés uralkodó színe pl. az ún. „tótrózsás, egérfogas, láncos” sorok és sorszélek ezzel készültek, de kék és püspöklilával kockás minták, zölddel összeöltések vannak benne. Ez kb. 1910-ből való.18 A szövés mintakincse és elnevezése is nagyrészt azonos a megyében élő más tájcsoportokéval: pl. „tölgyleveles, labdarózsás, csillagos-szegfűs, lóhereleveles” stb. Az újabb (1920 utáni) darabokon előfordul a sajátos helyi „csigás” sor is. II. Vászonviselet, hímzések házivászon ruhadarabokon és más vászonból való textileken A Buzsák és környéki községek textíliái, viseletdarabjai között akadtak olyan típusúak, melyek szabása, vászonszéleinek összeillesztése, vagy díszítése sajátos helyi vonásokat őrzött meg. A legkorábbinak tartott viseletleírás a Nagyberek horvát lakóival kapcsolatban 1730 körüli, Bél Mátyásé. Azt emeli ki, hogy az ide települt szlávok a magyarokhoz hasonló ruházatban jártak. Azt is megjegyzi, hogy a nők viseletét alig lehet megkülönböztetni a férfiakétól.19 Az, hogy a vászoning-vászonpéntől (vagy bikla) és a vászon ing-gatya együttes, somogyi nevén „fehér ruha” a külső szemlélőnek első látásra teljesen hasonlónak tűnik, nem jelenti azt, hogy nem lettek volna különbségek szabásban, összeillesztésben, díszítésben. A helyi egyházi iratok inkább csak negatív példáknál emlegették a horvátos öltözködést: mint a gondozatlan haj, szegényesebb ruházat. A közeli Gamás lakóit 1826-ban így jellemezte a helyi plébános: „A férfiak sípujjú inget viselnek meztelen nyakkal és szűk gatyát. A nők fejkendője hátul keskenyen áll, homlok felett feltűrve, hajuk ketté választva... se váll, se mider, se pruszlik nem szorongatja. Farosak, csöcsösek, csipkés ingük a konyákig ér, tarka ködmönük az ágyékig...”2" Régi ábrázolások segítséget nyújthatnának, de erről a kis néprajzi csoportról a XVIII-XIX. századból ez ideig nem került elő rajzos-képes feljegyzés. Bél Mátyás idézett megjegyzéseit teljesebbé tesszük, ha a további adatait is közzé tesszük: „A férfiak cipőt ritkán viselnek, de bocskort igen, amely a térdhajlásig felér. Ezeket nem ritkán nyers bőrből készítik, s a láb talpához zsinórral erősítik. Az előkelőbbek pedig bőrből készült szíjat használnak. Csak a XIX. századi visszaemlékezésekből van tudomásunk egy jellegzetesen itt készített lábbeliről, amely a len- és kendermunkával kapcsolatos. Ujjnyi vastag fonalból, főzőkanál nyelével szőtték. Bővebb mint a csizma, de sarkatlan, esetlenebb darab. Čorapa (harisnya) a neve, ünnepibb (finomabb szálú és díszített) és hétköznapi egyaránt akadt belőle.21 Csak az I. világháború után ment ki a divatból, a csizma (1860-90) és bakancs (1900 körül) térhódítása után. Nem tudni, a sípujjú egyenes vászondarabokból szabott, nem ráncolt férfiinget mikor kezdte kiszorítani a galléros, kézelős, vállfoltos. Községeink öregei még emlékeztek a bőujjú lenvászoningre, ennek nyaka, kézelője nem gombbal záródott, hanem házi szövésű pertlivel. Az ünnepi ing mellét, kézelőjét kivarrták fehér 212
