Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Ódor Imre: A Somogy megyei lovasezred baranyai százada az 1809. évi nemesi felkelésben
birtoklásáért folyt. A küzdelem hevességére jellemző, hogy többszöri megismételt, tüzérséggel is támogatott roham után a franciák csak tartalékaik bevetésével - a fősereg visszavonulását követően - tudták véglegesen elfoglalni. Az ütközet a balszárnyon dőlt el, ahol a francia lovasság átkarolását Mecséry altábornagy nemesi felkelői nem tudták megakadályozni. A felkelők rendje az ágyútűztől és az oldaltámadástól megbomlott; a zavart növelte, hogy Mecséry egy árkon (Viczay-árok) keresztül próbált ellentámadást indítani, melyet még a kipróbált, reguláris lovasság is csak nehezen tudott volna végrehajtani. A felkelők összetorlódtak, a csak kötőfékkel ellátott (a többség ilyen volt), gránátoktól megriadt lovakat szinte lehetetlen volt megfékezni. A gyakorlatlanságnak a sorok felbomlása, majd a menekülés lett a következménye. A Frimont altábornagy vezette jobbszárny, melyet a harcrend északi részén, Szabadhegy és a Rába között állítottak fel, a csata folyamán tétlenségre volt kárhoztatva. A kötelékébe ( Bésán dandár) beosztott somogyi lovasezred baranyai századának főhadnagya így ír erről a csatát követően: ,Az Csúfos Győri ütközetnél volt szerencsém jelen lenni, aholis egy ágyú gombocz az kis szürkém hátulsó lábát el hordotta amikor kéntelen voltam Kisfaludy káplár lovára ülni ki örömest kínált vele, mivel az ágyuk kellemetlenül köpdöztek felénk. Mi ot semmi ectioba nem voltunk mivel az ágyuk oltalmazására voltunk rendelve, egyszer önként kívántunk attagné- rozni és az Frimont nem engedte...”29 Az ellenség előrenyomulása miatt az átkarolás elhárítására 17 óra körül Frimont is kénytelen volt elrendelni a visszavonulást a Győr és Gönyű közti postaúton. A hevesen támadó francia lovasság feltartóztatására az altábornagy - két dragonyosezred századai mellett - harcba küldte a somogyi lovasezred ezredeskapitányi lovasosztályának 2. lovasszázadát, melyre az ezredesfőhadnagy, Perczel Ádám így emlékezett vissza: „De amikor a hátrálásban az ezredeskapitányi 2. század, melyet Tolnai Festetits János kormányozott, a szabadhegyi országutra érkezett, alkalmatosságot látott vitéz ezredes kapitányunk egy bátor rajtahajtással mindent helyrehozni. Az ellenségnek utolsó gyalog rezervája rendetlenül fel vala oszolva és a mi futó gyalogságunkat már kardjával is érte. Nekünk nem volt időnk más mozdulásra, mint egy serény rárohanásra. Rajta Bajtársaim! így kiáltott vitéz ezredes kapitányunk. Rajta Vitézek! így kiáltott Festetits kapitány is és mindketten rettenthetetlen bátorsággal rohantak az ellenségre. A kegyetlen golyóbisok Festetitset érték, ki azon századból néhány vitézekkel a hazáért, mint önkéntes áldozat, elesett, kedvelt ezredes kapitányunkat pedig az örök végzet a veszélyközt számunkra megtartotta”.30 Pászthory ezredparancsnok - később, az oszlatás küszöbén - így emlékezett meg Festetits tettéről: „...midőn már minden lineabeli (sorhadbeli) seregek a tsatapiarczot oda hagyták, s még azutánn egy kapitánytok, néhány önként előálló bajnokkal a győzedelmesen követő ellenséget tartani akarván elesett s magát a hazáért feláldozta”.31 E méltató megemlékezésekkel szemben merőben másként ítéli meg a történteket a baranyai lovasszázad főhadnagya, Jeszenszky Imre bátyjához írt levelében: „...Az szegény Festetits tudjátok hogy el veszet, de jó esik nekie miért let katona és minek ment oda a hová lövöldöztek”.32 A levélíró nem hagy kétséget az ilyenkor követendő helyes magatartásról, melyek indokát is adja: 122
