Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 22. (Kaposvár, 1991)
Lagzi István: A magyarországi lengyel menekültek élet-és munkaviszonyainak néhány kérdése 1939-1945
Zala vármegyében pl. egy idős megyei irodatiszt havi fizetése 368 pengő, a megyei útbiztosé (útfelügyelőé) pedig 182-294 pengő között váltakozott. A megyei irodai (érettségizett) kisegítő munkaerő keresete 1943-ban 110-190 pengő, a diplomához kötött fogalmazói állást betöltő hivatalnok fizetése pedig 233 pengő volt. 202 Viszonyításként érdemes megemlíteni, hogy 1943-ban Zala vármegyében az erdőgazdasági napszámosok évi keresete 600 pengő körül volt, de a keresetükből ellátás címén a munkáltató levont napi 0,80-1,20 pengőt. 203 A kereseti'összehasonlítás érdekében meg kell említeni, hogy a nógrádi szénmedencében a vájárok 160-220 pengő, a selypi cementgyár munkásai 1943 nyarán 120-150 pengő havi fizetésért dolgoztak. 20 "' A lengyel menekültek „fizetése" az előbbi összehasonlítások szerint 1943-ban is elérte, ill. sok esetben meghaladta a magyar munkások átlagos keresetét. Ez a tény azonban önmagában keveset mond, vagy éppen megtévesztő lehet. Ha a piaci árak tükrében nézzük a lengyel menekültek havi ellátmányát, már közelebb jutunk a menekültek életviszonyaihoz. A zalaegerszegi piacon 1941 augusztusában egy pár csirke ára 3-3,50 pengő (1942 októberében 5,50 pengő); 1943. október 22-i piaci maximált ára (!) már 18-25 pengő volt. Az étkezésre szánt libát 1941 őszén 8,50-10 pengőért, 1943. márciusban 20 pengős áron, egy tyúkot 6,50 pengőért lehetett vásárolni. 20 ' A korabeli sajtó szerint a piacról történő beszerzés (márpedig a lengyelek piacról vásároltak), az áruhiány és a magas feketepiaci árak miatt nagy nehézségbe ütközött. A zalaegerszegi piacon többek között a „burgonyának, tejfelnek, tojásnak, túrónak még a hírmondója sem volt" olvashatjuk a „Zalai Magyar Élet" 1943. október 8-i számában. A baromfipiac is gyakran üres volt, a piacra való felhozatal 1943 márciusától szinte teljesen szünetelt. 206 A lengyelek helyzete - a fentiekből is kiderül - nem volt könnyű, sokrétű élelmiszer-, tüzelőanyag-, ruha- és lábbeli-beszerzési probléma nehezítette sorsukat. Egyet azonban mindig szem előtt kell tartani: Magyarországon is egyre nehezebb volt létezni, megélhetési és politikai szempontból egyaránt súlyosbodott a magyar lakosság helyzete is. A menekültek életszínvonalában kezdettől fogva jelentős különbségek voltak. A piaci és a lakás-, szobabérlési árak változásai a saját háztartást vezetőket, a kifőzdékben és panziókban vagy a tábori konyhán étkezőket, a dolgozókat és a segélyből élőket különféleképpen érintette, még a lakóhely földrajzi fekvése is életszínvonal-befolyásoló tényező volt. (Budapesten és a Balaton mentén a megélhetés érezhetően többe került, mint falun vagy kisvárosban.) „A megélhetési lehetőségünk időről időre változott, általánosságban azt lehet mondani, hogy szerényen - de nem szegényesen - éltünk. Egyes élelmiszerek árai számunkra nagyon magasak voltak, a kacsa, liba pl. a ritkaságok között szerepelt. [...] A zsír, lekvár, tojás, tej, burgonya, kenyér és a szezonális gyümölcs- [és zöldségféle] volt az általános mindennapi eledelünk, hús ritkán volt. A ruházkodás már nehezebben ment, cipőhöz és melegebb ruházati cikkekhez nehéz volt hozzájutni. Volt, amikor az áru hiányzott, illetve az ára volt magas, máskor meg nekünk hiányzott a megfelelő összeg.[,..] 208 Az ellátás, az elszállásolás számos visszaemlékezésben központi kérdés. „Mi csak azt láttuk, hogy a lengyelek vásárolnak, minekünk meg nem jut semmi. Volt olyan lengyel [...], aki két-három fillért is ráígért a háznál vásárolt tojásra. Az eladó többnyire csak a pénzt nézte. [...] Az is előfordult, hogy a lengyelek egész disznót vettek meg. [...] A jól öltözött lengyelekről [Keszthelyen] az a hír járta, hogy sok pénzük van, esznek, isznak, szórakoznak. Később sokan meggyőződtek arról [is], hogy a nagy elegánsság mögött nagy szegénység volt." 209
