Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 22. (Kaposvár, 1991)

Somssich Pongrác (összeállítása): Részletek gróf Somssich László (1874-1956) emlékirataiból

A következő napokban az a hír járta, hogy a béketárgyalás Londonban fog folytatódni, de ebből nem lett semmi. így pillanatnyilag Párizsban semmit se tehettünk és január 18-án az egész magyar delegáció visszautazott Budapestre, hogy ott beszámoljon a magyar kormánynak. Dacára, hogy semmi konkrét eredményt nem tudtunk felmutatni, mégis az egész magyar kormány és a nagy tömeg delegációnkat meleg fogadtatásban részesítette és elismerően köszöntött bennünket. A félárbocra eresztett nemzeti lobogók gyászszalaggal voltak ellátva, s a nemzetnek a remény után a keserű tények tudomásulvételével kellet megküzdenie. Első ülésünk a miniszterelnökségen volt, Huszár Károly miniszterelnök elnöklése alatt. Apponyi a miniszterek és Horthy Miklós hadseregfőparancsnok jelenlétében számolt be a helyzetről. Közben Friedrich István kardcsörtető beszédet tartott és összekülönbözött a miniszterelnökkel. Ezután a politikai pártok kellő informálása után, a legkiválóbb szakemberek közreműködésével hozzáláttunk a válaszjegyzék kidolgozásához. Február 18-án, azaz pontosan egy hónappal később, tértünk vissza Párizsba, ahol a részletes Memorandumot azonnal átadtuk a Magas Béketanácsnak. Mást pillanatnyilag nem tehettünk, bár tökéletesen fel voltunk készülve bármilyen történelmi, gazdasági, pénzügyi, nemzetiségi, vagy más kérdést megválaszolni. Hiszen a fuldokló minden szalmaszálba belekapaszkodik, így a Béketanács hosszú hallgatását először azzal magyaráztuk, hogy valószínűleg egymás közt vitatkoznak. A tény az volt, hogy teljes passzivitásra voltunk ítélve és ez nyomott hangulatot okozott. Helyzetünk hasonlítható volt a teljes erejében lévő harcoséhoz, aki a leghatalmasabb ellenséggel is kész lenne a harcot felvenni igazságos ügyének jogosságának tudatában. De jobbra-balra forgolódva nem találja az ellenfelet, akivel megmérkőzhet. Csak azt tudja, hogy ez hatalmas és óriási bárdjával bármikor lecsaphat, anélkül, hogy alkalmat adna egy nyílt, becsületes küzdelemre. Helyzetünk egyébként nem változott és mozgási körzetünk továbbra is a Bois de Boulogne és Neuillyre volt korlátozva. Néhányan megpróbáltak posta útján kapcsolatot felvenni Párizsban élő ismerőseikkel és találkozót megbeszélni egy kávéházban vagy erdei séta keretében. Hogy milyen szigorú őrizet alatt álltunk, annak bizonysága egy jóval később lejátszódott eset. A már előbb említett, őrzésünkre kirendelt francia ezredes egy névsort nyújtott át a párizsi magyar követnek elnéző mosollyal. A névsoron állt mindazok neve, akik ravaszul azt hitték, hogy sikerült titokban kapcsolatot felvenni francia ismerőseikkel. „Ezt csak azért teszem - mondta börtönőrünk - nehogy hülyének tartsanak." Egyszer aztán mégis váratlan fordulat állt be sorsunkban. Bejárhattunk Párizsba, néhány hangversenyre is elmentünk. Már reménykedni kezdtünk a magyar ügy jobbra fordulásában. A csalódás nem váratott magára sokáig. A relatív szabadságot politikailag befolyásos üzletemberek eszközölték ki, akik a békekötés után jó üzleteket reméltek kötni Magyarországgal. Választ a békefeltételekhez átnyújtott memorandumra még mindig nem kaptunk. Mivel a helyszínen semmi hasznosat nem tudtam tenni, a békebizottság több tagjával, elnökünk beleegyezésével visszautaztam Budapestre. Itt azonnal elmentem unokatestvéremhez, Somssich Józsefhez, az akkori külügyminiszterhez, hogy beszámoljak neki a párizsi helyzetről. Röviddel ezután visszajött az egész delegáció. Memorandumunkat valójában nem vették figyelembe és így a békefeltételek, melyet most már tényleg békeparancsnak nevezhetünk, teljes súllyal nehezedtek szegény hazánkra.