Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Sárkány Eszter: Színházi kultúra a századfordulón Kaposváron

arra, hogy „másképp hat a színész minden szava,... és mozdulata az áhítatos és homályos csendben, mint a kívülről behatoló ezerféle idegbontó zajban."

13 Az 1905 körüli időszakban az a csoport tűnt erősebbnek, amelyik „legcélszerűbbnek oly aréna építését tartaná... a vasút előtti Búza (mai Rákóczi) téren, amely amellett, hogy 15-20 évig mind terjedelmével, mind berendezésével a városi igényeknek megfelelő, egyszersmind télen is használható legyen." 1906 nyarán a város tanácstestülete is úgy döntött, hogy „állandó, úgynevezett téli színház építését nem hozza javaslatba, mivel téli évadban hosszabb időn át színtársulatot a város közönsége még fenntartani nem képes — miért is téli évadra elsőrangú színtársulatra nem is számíthatna."" A vita ezután egy ideig csak a színkör helyszínéről, a kivitelezésről, a pénz előteremtésének lehetőségeiről folyt. 1906 decemberében a tanács véghatározatában elfogadta a belügyminiszter 60 ezer koronás államsegélyajánlatát, amellyel hajlandó volt hozzájárulni színkör építéséhez. Színköréhez, de nem téli színházéhoz' Az ügy már végigjárta a megfelelő önkormányzati és hatósági fórumokat, a tervek mégsem váltak valóra sohasem. Újabb bizottságok újabb javaslatokkal álltak elő, majd jelentéseiket elfektetve elővették a régi terveket. Ismét hallatta hangját az a csoport, amelynek képviselői szerint az arénára költendő 50—60 ezer korona kidobott pénz lenne, hiszen néhány év múlva mindenképpen következne az állandó színház terve, aminek fölépítése, az általános drágulás miatt minden múló évvel többe kerülne. A városi képviselők és tisztviselők jelentős része a pénzügyi nehézségekre (magas adók és pótadók, kamatterhek) hivatkozva halasztani próbálta még az aréna építését is. A színházpárti közönség ebben a helyzetben joggal kifogásolta, hogy „bámulatra méltó raffinériával eszeli ki a városi tanács azokat a fogásokat, amelyekkel a végleges megoldást húzni, halasztani lehet."" Olyankor „fojtották belé az ügyet a bizottságosdi posványába", amikor „a színi idény közeledtével nem volt más hátra, mint bűnbánókig visszatérni az öreg arénához". „A tűzrendészeti felügyelő nyilatkozott, s amilyen szilárdan kijelentette korábban, hogy a deszkabódéban nem lehet többé előadásokat tartani, most éppen olyan határozottan vállalja,... hogy nem lesz semmi veszedelem." (Az idény sikere érdekében az újságíró pánikkeltés helyett nyilvánosan vallotta meg, hogy akkor is megnézi Hal 1er Irmát, ha rögtön elhamvad a bódéban.)

16 Századunk első évtizedének végére a pusztuló régi aréna, az államsegély elvesztésének veszélye, a színházpárti körök nyomása arra késztették a vezetőket, hogy feladják azt a halogató taktikát, amelyben volt jó adag ésszerű és jogos óvatosság, kényszerűség is. A vitathatatlan érdemekkel bíró Németh István polgármesterségének második, hanyatló korszaka volt ez, amikor megrendülni látszott a tisztikar iránti bizalom, kiderültek a közvéleményt fölkavaró visszaélések, ezért néhány vezető szemében jó megoldásnak tűnt látványos eredmények — pl. egy új kőszínház — fölmutatása. A szegedi Magyar Ede és Stahl József építészek kapták a megbízást a tervek elkészítésére, amelyeket azután közszemlére tettek. A vélemények kifejtésére azonban már nem sok lehetősége maradt a vitákba és az ideiglenes tervek nézegetésébe amúgy is belefáradt városiaknak. A teljhatalommal felruházott építtetőbizottság a néhány vezető tisztségviselőből álló városi kis tanáccsal egyetértésben elfogadott egy vázlatos tervet, amelyet Magyarék később kívánságuknak megfelelően kiegészítettek és módosítgattak. (Ennek azután az lett a következménye, hogy a többszörös határidőcsúszás miatt sem lehetett büntetés fizetésére kötelezni