Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Sárkány Eszter: Színházi kultúra a századfordulón Kaposváron

közönség, mert odadobja sátorostól, páholyostól együtt."

9 Már 1885-ben született egy határozat a lebontásról, de akkor erre még nem került sor, mert nem jött össze az új aréna fölépítéséhez szükséges pénz. Döntés csak 1888 nyarára született: Somogyi Károly színidirektor is beszállt vagyonával a vállalkozásba, ami lehetővé tette a színvonalasabb, drágább megoldások alkalmazását és biztosította Somogyinak is a jó játszási feltételeket a Kaposváron tartózkodás idejére. Az új építmény 1888 július—augusztusában rövid idő alatt elkészült. A helyszín (Sétakert) megválasztása nem bizonyult túl szerencsésnek, mivel „a mélyen fekvő Sétatéren már szeptemberben... nagyon lehűl a levegő, erős ködök szállnak fel a berekből és vacog a közönség."

10 Kényelmetlen volt az is, hogy 1899 után (a vasúti átjáró körtöltésének elkészültével) az arénát a városiak többsége nagyon nehezen, kerülőkkel közelíthette csak meg. Az építmény színpada 63 négyszögöl volt, tehát „nagyobb a megyeház nagyterménél; a közönség, a zenészek helyiségei szintén elég tágasak, csak a páholyok szűkek aránylag".

11 (Ezeket később — számukat csökkentve — bővítették. ) A Somogyival kötött eredeti megállapodás hat évre szólt, amit később — némi módosítással — újból és újból meghosszabbítottak, így lényegében 1902-ig volt érvényben. Somogyi igazgató közben többször javíttatta, bővíttette az. épületet, cserélte a tetőt, a faszerkezetek egy részét, a tapétákat, kárpitokat, újabb (összegeket ruházva be a tulajdonjogilag eléggé tisztázatlan helyzetű építményibe. Az 1900-as évek elejére azután jogilag már annyira kusza volt a helyzet, hogy csak a belügyi és kultusztárca vezetőinek bevonásával folytatott hosszas tárgyalásokon született végleges döntés arról, hogy bizonyos feltételekkel, Somogyi igazgatónak fizetett térítéssel, a város kizárólagos tulajdonába kerül az aréna. Ez a könnyen pusztuló anyagból készült sétakerti nyári színkör sem ígérkezett hosszú életűnek, így a 20. század első évtizedének második felétől Kaposvár vezetőinek és művészetpártoló polgárainak ismét új megoldáson kellett gondolkodniuk. A fő kérdés eleinte az volt, hogy többfunkciós épület (vigadó) készüljön-e vagy csak színjátszóhely. Szóltak okos gazdasági éivek a vigadó mellett is: ebben az előadóhelyisége(ke)n kívül étterem, kávéház stb. is működhetett, így ennek fönntartásában szerepet játszhatott volna bérleti, tulajdonosi formában a magántőke és az egyesületi, társadalmi erő is, könnyítve ezzel a város terhein. A színvonalas játszóhelyet igénylők, az „igazi" színházat akarók nyomása azonban olyan erős volt, hogy — mindkettőre pénz nem lévén — a vigadót korainak, a színházépítést halaszthatatlannak ítélték. 1902. április 3-án azután a közgyűlés is kinyilvánította, hogy a város növekedése folytán a kultúrigények emelkedtek és Kaposvár közönsége és hatósága is hiányát érzi a színháznak.

12 További kérdésnek már csak az maradt, hogy fűthető, téli időben hangversenyek, felolvasások stb. tattására is alkalmas színkör vagy igazi téli (kő)színház épüljön. Mindkét változat hívei rendelkeztek meggyőző érvekkel, és mindkét tábor arra törekedett, hogy nézeteit terjessze a sajtóban és elfogadtassa a testületekkel, bizottságokkal, végső soron a közvéleménnyel. A megbízott építészek, színházi emberek által készített tervek publikálása, megvitatása során sok megszívlelendő ötlet, szempont került felszínre a helyszínnel, méretekkel, a beosztással kapcsolatban. A kőszínházat pártolók igyekeztek tudatosítani a városiakban a különbséget „a kényelmes zsöllye és a kemény padok,... a parfümillattal telített színházi levegő és a berki aréna fojtó melege vagy nyirkos ködös atmoszférája" között. Figyelmeztettek