Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 20. (Kaposvár, 1989)

Bognár Tibor: A német lakosság elleni jogfosztó- és korlátozó intézkedések Somogy megyében (1946—1949)

valamely szakszervezetnek", valamint az, „aki bár német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ha hitelt érdemlően igazolja, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásáért üldöztetést szenvedett".

4 Az előzőekhez képest leghátrányosabban az új előírások azokat érintették, akikről a nemzethűségi eljárás megállapította, hogy sem tagjai, sem támogatói nem voltak a Volksbundnak, s akik eddig törvényes alapon csak annyi joghátrányt szenvedtek, hogy szükség esetén a vagyoni korlátozás alá vont személyek befogadására lehetett őket kötelezni.

5 A mentesíthetők számát eleve korlátok közé szorították azzal, hogy ezt az eljárás alá vontak számának maximálisan 10 %-ában állapították meg. Ez szükségessé tette a mentesíthető személyek rangsorolását, s azoknak az engedélyezett arányt meghaladó részét automatikusan a kitelepítendők névjegyzékeire tették át.

6 Bár a kitelepítésre kötelezettek minden vagyonát zár alá vették, s a volt tulajdonos abból csak a szükségletét kielégítő mennyiséget használhatta fel, a zárolt vagyontárgyak változatlanul saját kezelésében maradtak. Ráadásul kötelezték a már tőle elkobzott, csak többnyire kényszerű megoldásként - közraktár hiányában és a gazdálkodás folyamatosságának biztosítása érdekében - ideiglenesen nála hagyott „ingatlant, annak alkotórészeit, tartozékait, továbbá állatállományát és egyéb ingóságait a rendes gazda gondosságával kezelni és fenntartani, valamint a szokásos mezőés erdőgazdasági munkálatokat (talajelőkészítést, vetést, ültetést, állat- és növénygondozást) a gazdálkodás eddigi rendje szerint elvégezni mindaddig, amíg vagyontárgyait az arra illetékes szerv tőle át nem veszi." A rendelkezések megszegőit az idegen vagyon hűtlen kezelése címén felelősségre vonhatták és öt évig, a zár alá vett vagyontárgyak megrongálását, vagy megsemmisítését pedig 10 évig terjedhető fegyházzal büntethették.'' A kitelepítendők ezenkívül szabad mozgásukban is korlátozva voltak, lakóhelyüket csak rendőri engedéllyel hagyhatták el, melynek kiadására csak kivételesen indokolt esetben kerülhetett sor. A tilalom megszegőit az internálás veszélye fenyegette, és velük szemben rendőri megtorló intézkedéseket helyeztek kilátásba.

8 A súlyos büntetőszankciók ellenére az elkobzás alá esők nehezen törődtek bele helyzetükbe. Ezt tárta fel - többek között - a Megyei Földhivatal telepítési ügyosztályvezetőjének 1946. július 29-i jelentése is, mely szorgalmazta a kitelepítendők házingatlanaira való sürgős rátelepítést, mert tapasztalata szerint „a volt tulajdonosok állataikat nem a jó gazda gondosságával kezelik, földjeiket, illetőleg vetéseiket nem művelik kellőleg és mindenben igyekeznek kárt tenni mindama vagyontárgyakban, amelyek tulajdonaik voltak, de a kitelepítés folytán a magyar állam tulajdonának tekintendők. Azonban a fatelepítés is súlyos nehézségekbe ütközik" - folytatódott a jelentés - „mivel a kitelepítési névjegyzéken szereplő német nemzetiségű személyek közül a kitelepítési oszlop mentesítő bizottsága több esetben utólagosan mentesít, és így a már rátelepített magyar telepes családokat a mentesítés folytán ismét egy másik ingatlanra kell telepíteni."

9 Ezt a képet erősítette meg a telepítési helyzetről az 1946. október 12-i osztályvezetői jelentés is, amely így fogalmazott: „Az elmúlt évben súlyos hiba volt az elkobzások lassú menete, a földigénylő bizottságok közönye, rokonsági kapcsolata, az elidegenítések hallgatólagos tudomásulvétele és a rendőrhatóságok elégtelen nyomozása, aminek következtében igen sok élő és holt gazdasági felszerelés eltűnt a telepes községekből és olyan személyeknél tároltatott, akik nem estek az elkobzó rendelkezések hatálya alá. Éppen ezért úgyszólván minden telepes községben a