Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 20. (Kaposvár, 1989)

Dóka Klára: A Somogy megyei vízimalmok történetéből (1885—1944)

jeggyel kell ellátni, amellyel ellenőrizni tudják a duzzasztást. A magassági jegy a tengerszint feletti magasságot jelölte, míg a korábbi tervezéseknél a mederfenéktől mért magasságot határozták meg. A magassági jegyekkel kapcsolatos mérések elvégzése és a fixpontok kijelölése szintén a kultúrmérnöki hivatalok feladata volt.

31 A malmok esetében — az ideiglenes igazolás után — a magassági pontok megállapítása miatt gyakorlatilag új engedélyezési eljárást kellett folytatni. Somogy megyében az ideiglenes igazolások 1889-ben történtek, majd a legtöbb régi létesítményt 1890-ben jegyezték be a vízikönyvbe. A vízikönyvet, amelyet a vármegyei törvényhatóság vezetett, vízfolyásonként állították fél, így az I. kerületi kultúrmérnöki hivatal területén lévő minden folyó külön számot kapott (pl. Duna I, Sió II, Kapos IX, Koppány X, stb.) A malmok tulajdonosai — rendszerint — az 1890-es évek elején készítették el az új műszaki terveket és fordultak engedélyért az alispánhoz. Az új engedélyek megadása itt is a korábbi malom átépítésével járt együtt. A 19. század második felétől a malmoknak csak kis része épült közvetlenül a patakra, a legtöbb esetben malomcsatornát létesítettek. A patakok duzzasztására továbbra is szükség volt. Most azonban már nem fix gátat építettek, hanem zsilipes duzzasztót. A zsilipek függőleges vezetőfalak között mozogtak, közülük az egyik a kerékre vezetett, a másik a felesleges vizet a malom megkerülésével az elfolyó csatornába bocsátotta (szabadzúgó). A vízjogi engedélyben a duzzasztás tengerszint feletti magasságán kívül meghatározták a zsiliptáblák méreteit, a zsilip süvegfájának magasságát is. A malmok felülvizsgálata alkalmával főleg a táblák magasságára ügyeltek, még a néhány centis túllépéseket is megtiltották. A malmok zöme Somogyban felülcsapott vízikerékkell működött, a jégzajlás és árvizek elleni védelemre külön gondot kellett emiatt fordítani. A malom felett — a malomzsilippel azonos vagy valamivel kisebb duzzasztási magasságban — rendszerint árapasztó zsilipet építettek, amely a víz egy részét az árapasztó csatornába vezette. A zsilip megépítésével a víz mennyiségét szabályozni lehetett, így nem volt szükség a malomtóban történő tarozásra. Az. adott viszonyok között korszerűen megépített malmok már nem okoztak árvizeket, így működésüket a parti birtokosok részéről nem fenyegette veszély. Vízépítészeti szempontból az 1885—1944 között működő malmok között 6 típust különböztetünk meg. az 1. típusnál (1. sz. ábra) a tulajdonosok vagy bérlők a régi gátasmalmot csupán átépítették. A malom alsó és felső csatornája maga a patakmeder volt. A korábbi fix gátat itt is zsilipes duzzasztó vagy mozgatható csapgerenda váltotta fel. A 2. típusnál (2. sz. ábra) a patakmederbe duzzasztó épült, amely egyúttal árapasztóként is szolgált. A víz egy részét a malomcsatornába, másik részét pedig a főmederbe terelte. A malom a mesterséges csatornán állt, amelynek két részét felső- illetve alsó malomcsatornának nevezték. A többi vizet a patakmeder vezette le, amely így az árapasztó funkciót is betöltötte. A19. század második felében Somogy megyében működő malmoknál ez volt a leggyakoribb megoldás. A csatornában — egymástól kisebb-nagyobb távolságra — több malom is helyet kaphatott, így a fenntartási költségek is megoszlottak az egyes tulajdonosok között. Ha a patak vízhozama ezt a megoldást nem tette lehetővé, akkor fordított elrendezést alkalmaztak. (3. típus, 3- ábra). A duzzasztó, illetve árapasztó itt is kétfelé osztotta el a vizet, azonban a malom a patakmederbe került. Az árapasztó csatorna méretei kisebbek voltak a főmedernél, és ebben csak akkor volt víz, ha a főmeder nem tudta levezetni. Ezt a formát alkalmazták akkor is, ha a pataknak viszonylag nagy