Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 19. (Kaposvár, 1988)

Ember Győző: Magyarország lakossága a XVIII. században (Első rész)

lül, ahol a nagyobb települések magukba szívták a kisebbeket, tömeges méretűvé és az uralkodó osztályok országos gondjává a török kiűzése után, Rákóczi szabadságharcának végetértével lett. Óriási területek lakatlanul, vagy gyéren lakottan kerültek újra magyar uralom alá, és vonzották maguk felé a viszonylag sűrűn lakott országrészek népét. A vándormozgalom elsősorban a jobbágyok tömegeit sodorta magával. Akadtak ugyan szegényebb nemesek is, akik elköltöztek lakóhelyükről és olyan megyékbe mentek, amelyekben a török kiűzése után a nemesség teljesen hiányzott. Csongrád megyében pl. még 1732-ben is csak 13 nemes család lakott, mind más megyékből költözött oda. Néhány városi polgár is átköltözött a Felvidékről, vagy a Dunántúlról a Délvidék gyorsan népesedő városaiba, számuk azonban éppúgy jelentéktelen volt, mint az áttelepülő nemeseké. A nemesekhez és a polgárokhoz hasonlóan a jobbágyság is azért hagyta el lakóhelyét, hogy helyzetén javítson, hogy jobb életviszonyok közé kerüljön. Elsősorban nem az vonzotta, hogy az új helyen több földje, rétje és legelője lesz, mint korábban volt. A föld önmagában, állatállomány nélkül, még nem biztosított a réginél lényegesen jobb megélhetést. Nagyobb vonzóerőt gyakorolt a jobbágyokra az a reményük, hogy a földesúrhoz fűződő úrbéres kötöttségükön lazítani tudnak, az új helyen az új birtokossal olyan megállapodást köthetnek, amely biztosítja számukra a szabad költözés jogát, és az úrbéres járadékok pénzbeli megváltásának a lehetőségét. Ez a reménységük sok esetben be is teljesedett. A legnagyobb mozgatóerőt azonban az a körülmény fejtette ki a jobbágyságra, hogy új helyen telepedvén le, bizonyos ideig mentesült a földesúri, sőt a megyei és az állami terhek alól is. Ezt bizonyítja pl. az a tény is, hogy továbbvándorolt olyan megyékből is, amelyekben föld bőven volt, szabad költözésűnek minősült, sőt a földesúr is felfüggesztette az úrbéres járadék szedését, csakhogy jobbágyai helyben maradjanak. Ilyen megye volt pl. Békés, amelynek nemrég új rátelepült helységeiből az 1720-as évek közepén tömegesen vándorolt tovább a nép, és minthogy szabad költözésűek voltak, elvándorlásukat megakadályozni sem a földesúrnak, sem a megyének nem volt törvényes lehetősége. A vándorlás méreteire szolgáljon illusztrációul, hogy Békés megye 17 helységében 1725-ben 1042 helyben lakó családot írtak össze. Ugyanakkor az utolsó 2 évben elvándorolt, ugyancsak név szerint, a hová költözés helyének feltüntetésével, összeírt családok száma 367 volt. Békéscsabán, amely község 1718ban települt újra, 101 családot írtak össze, az utolsó 2 évben 100 család költözött máshová. A 3 évre szólt adómentesség lejártával, 1722-ben kezdődött az elvándorlás. Békés megye példája nemcsak a jobbágyvándorlás számbeli méreteit érzékelteti. E méretekről egyébként számos részadatról tudunk, összesítések azonban nem állanak rendelkezésünkre, összefoglaló feldolgozásukkal még adós történetírásunk. Segít a békési példa abban is, hogy minek minősítsük, miként ítéljük meg a jobbágyság vándormozgalmát a 18. század első felében. Egymásnak szögesen ellentmondó vélemények alakultak ki róla. Békés megye új földesura, Harruckern János György, aki 1719-ben 2 község kivételével az egész megyének a birtokosa lett, 1725-ben azt kérte az uralkodótól, hogy a jobbágyvándorlás okának megvizsgálására küldjön ki biztoso-