Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Szili Ferenc: Vásárok Somogyban (1700-1848)
tan, de mindvégig kitapintható. Az azonos szakmák rendszerint egy helyre települtek, így a sátrak „utcákat” alkottak, amelyek az egyes szakmákat reprezentálták. A módosabbak nagyobb sátrakban árulták portékáikat, a sátrak külleme árulkodó bizonyíték volt gazdájuk anyagi helyzetéről. A szekérről árulók, már a vásári hierarchiának alacsonyabb fokán állottak, végül megemlíthetjük azokat, akik földre terített takaróikon, vagy pedig bugyraikban kínálták a gyümölcsöt, a gombát, a baromfit stb. A nagyobb vásárokban nem ritkán huszonöt, harminc féle kézműves iparág is képviselve volt, de a kereskedők is gazdag választékot biztosítottak a vásárlók részére. A vásárokban kialakult helyi szokásokhoz, főképpen a más megyékből érkezőknek kellett alkalmazkodniok. A helyi kereskedők, gyakran törvénytelenül olyan gyakorlatot vezettek be, amelyek elsősorban a számukra voltak kedvezőek. Somogy megye i82 5d>en Zala megyénél panaszt tett, mivel a nagykanizsai hetivásárokban súlyos visszaélések történtek. Közismert, hogy Nagykanizsa volt Somogy első számú gabonapiaca, az ott történő visszaélések és szabálytalanságok érzékenyen érintették a piacozó kereskedőket és a parasztokat egyaránt. A panasz szerit t a kanizsai hetivásárokban „minden idegenek a vevőstül a helybéliek által addig eltiitatnak, míg tetszések szerint elegendő a magok számára nem vásároltatok”.66 A helybéliek nyilvánvalóan saját érdekeiket nézve a legjobb árut olcsón kívánták megvásárolni, a konkurenciát pedig háttérbe szorították. A visszaélések más formában is előfordultak. A helyi módosabb kézművesmesterek termékeiket csak akkor kezdték árusítani, amikor a vásár látogatottsága a legnagyobb volt. A nagy kereslet miatt a árakat természetesen felsrófolták, így hátrányos helyzetbe kerültek azok, akik áruikat már korábban eladták. Zala vá- leszlevelében ígéretet tett a visszásságok megszüntetésére, olyan határozatot hoztak, hogy a kézműveseknek - helybélieknek és a vidékieknek egyaránt - legkésőbb kilenc órakor meg kellett kezdeni az árusítást, ellenkező esetben, „ha nemtelenek tüstént 12 pálca ütésekkel, ha pedig nemesek portékáiknak az egész vásár alatt lezárásával és az eladásiul letiltásával büntetődjenek meg.”67 A fenti határozatokból a jó szándék és a szigor egyaránt érződik. A vásár hírnevére a mezővárosok elöljáróinak kellett mindenekelőtt ügyelniük, mivel a beszedett helypénzből fedezhették azokat a közös kiadásokat, amelyekkel a település urbanizációs fejlődését meggyorsíthatták. Azok a vásárok, amelyekben az eladóknak és a vevőknek nem tudták biztosítani az egyenlő feltételeket, ahol a közbiztonságot nem sikerült megteremteni, elvesztették vonzerejüket. A karádi búcsúvásároik a „bicskázások” miatt, feltehetően jó néhány látogatót elriasztottak. A céhek panasza A kézművesek termékeiket a vásárokban a megye által meghatározott áron, a limitációs jegyzék szerint értékesíthették. Mindez súrlódásokra, nem ritkán pedig nyílt elégedetlenségre adott okot, mivel a céhek az árakat rendszerint kevesellték. Az árakat szigorúan, büntetés terhe mellett ellenőrizték. A sorozatos ^sérelmek” végül is arra késztették a céhbeli mestereket, hogy 1818 augusztusában a Helytartótanácsnak panaszbeadványt nyújtottak be, mivel termékeik „ a pandúrok által eikótyavetyéltetik, személyüknek csúfos meghurcoltatása, sőt
