Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban
követte, amelynek pontjait a Habsburg-uralkodók nagyjából-egészéből meg is tartották, a világosi fegyverletételt a kegyetlen megtorlások sorozata és a nyílt elnyomás, a rémuralom időszaka követte. Ezen évek kultúrpolitikája mindenestől ki akarta gyomlálni a magyarságból a „rebellio” eszméjét. E törekvés szerves része volt az 1848/49 történeti előképének tekintett XVII. századi Habsburg-ellenes küzdelmek kutatásának, tanításának negligálása, illetve azoknak kizárólag a közrendet zavaró, felforgató „lázadásokként” való megítélése. A magyar királyság története egybeolvadt a Habsburg-ház történetével, amely összefüggésben természetesen kiemelt jelentőséget kaptak a Habsburg vezetéssel folyt törökellenes vagy Nyugat-Európában zajló fegyveres küzdelmek. Ettől eltérő történetírói termékek - okmánypublikációk vagy feldolgozások - csak külföldön jelenthettek meg az emigráció táborába tartozók tollából. Élen járt ebben Szalay László és Horváth Mihály, akik azután hazatérve is hosszú időn át iránymutató vezérei lettek az immáron tudományos alapon dolgozni kezdő magyar történetíróknak.51 „Micsoda erkölcsi erő, és a történettudomány hivatásába vetett bizalom táplálhatta e sivár esztendők historikusait - írja R. Várkonyi Ágnes -, hogy az érdektelenség és közöny ellenében az 1860-as évek elejére virágzóvá és termővé tudták tenni a história sivatagos kertjét. Nem egyetlen emberé az érdem, talán számba se tudjuk venni mindazokat, kik egy-egy jó magot ültettek, vagy apró munkájukkal járultak hozzá a műveléshez.”02 Szalay László és Horváth Mihály mellett említést érdemel Szabó Károly, Nagy Iván, Torma Károly, Kővári László, Pesty Frigyes, Szilágyi Sándor, Salamon Ferenc és nem utolsósorban a Szalay- tanítványként indult Thaly Kálmán. A forráskiadványok mellett már az ötvenes években cikkek jelennek meg a Habsburg-ellenes harcosokról, Bethlen Gáborról, Thököly Imréről és másokról. Ezek a „hivatalos” történetírói irányzattal szemben egyre inkább a XVI-XVII. század Habsburg-ellenes küzdelmektől terhes korszakáról publikálnak különféle műveket, amelyeket elsősorban a szenvedélyesség jellemez. A történetírás olyan időszaka volt ez Magyarországon - idézi R. Várkonyi Ágnes Szalay László szavait -, amikor a historikus „kézműves és művész tartozik lenni” egyszerre.53 Arról, hogy miként is vélekednek ezen időszak magyar historikusai a XVII. század végi törökellenes háborúról, jellemző példát nyújt Szalay László magyar történeti szintézise. Főként császári tisztek, tábornokok és politikusok munkái nyomán ír a küzdelemről, jóllehet meglehetősen gyakorta idézi Eszterházy Pál nádor különböző felterjesztéseit, memorandumait is. A politikai és katonai értékeléstől azonban tartózkodik és inkább objektív, kommentár nélküli leírását adja a háború történetének.54 Bizonyos értelemben más szemszögből nézi, értékeli a küzdelem eseményeit Salamon Ferenc, a török hódítás korabeli Magyarországot vizsgáló nagy munkájában. Meglátása szerint a magyar nemzet már Bécs 1683-as felmentésekor „hálával és örömmel üdvözlé a felszabadító harcok dicsőségét”. Az elkövetkező esztendőkben még nagyobb lelkesedéssel köszöntötte „azon felmentő hadsereget, melyben a híres vezérektől a közlegényekig csaknem az egész keresztyén Európa képviselve volt, s mely, ha a katonai fény csillámain oly annyira gyönyörködő nemzet előtt magában népszerűvé nem válik, azzá lett volna, mint Esztergom, Buda, Fehérvár, Eger, Várad, sőt Nándorfehérvár visszafoglalója”. E derűs optimizmust sugárzó kép mellé azonban rögtön oda állítja a másikat is: a pagyar nemzet ugyan örült, „de a sugárzó arcokon könnyes szemek mutatták a
