Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban

új kormányzat protcstánsellcnes intézkedéseit sérelmező evangélikus szerző azt a réteget képviselte, amely a sérelmek ellenére a legfontosabbnak az ország megóvását, a hosszú háborúk sebeinek begyógyítását tekintette, s ezért nem is gondolt nyílt politikai ellenállásra. Érdekeit a Habsburg-uralmon belül kívánta megvédeni; nem utolsó sorban azzal, hogy küzdjön a magyarság történeti szerepének a török kiűzésében is tapasztalható lekicsinylése, elvitatása ellen. Érdekesen tükröződik ez például Bél Mátyás munkájának a Buda visszafoglalását tárgyaló részeinél is. A történetet ugyan Wagner nyomán írja, de több epizódot „kikerekítve” mond el, s ezek a kibővítéseik mind a magyaroknak az ostromban betöltött szerepére, s annak méltatására vonatkoznak/"

A XVIII. századi magyar történeti irodalom a politikai viszonyoknak megfelelően a fő vonalba helyezi a törökellenes harcokat - mindenekelőtt a XVII. század végén lezajló háborút - s az előző század históriájáról szólva természetesen háttérbe szorulnak a Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc vezette Habsburg-ellenes küzdelmek Még az említett Bél Mátyásnál is, jóllehet nem a szerző önszántából. Tudjuk ugyanis, hogy a cenzúra egyszerűen megtiltotta, hogy ezek a küzdelmek „háborúkként” szerepelhessenek a munkájában. Háborúknak ugyanis csakis azokat a küzdelmeket lehetett nevezni, amelyek Habsburg-vezetéssel folytak. Amely harcokat a megnevezett fejedelmek a Ha.bsburg-hatalom ellen folytattak, csakis „lázadá- sok”-nak volt szabad minősíteni/10

Ez a folyamat ment végbe a hivatalos történetírásban, ami mellett - azzal ellentétben - létezett az emigrációs irodalom. Mindenekelőtt II. Rákóczi Ferenc munkái, amelyek ugyan elsősorban és túlnyomóan az ő vezetése alatt folyt küzdelem történetéről szóltak, de sok tekintetben visszanyúltak nemcsak a XVII. századi kuruc küzdelmekre, de a Bocskai szabadságharcra is. Rákóczi szerves összefüggést, folyamatosságot konstatált a Bocskai vezette Habsburg-ellenes küzdelemtől az ő harcáig lezajló összes Habsburg-ellenes háborúk között; a XVII. századi és XVIII. század eleji történelmünk fő vonalának téve meg azokat. Ebben az aspektusban viszont a törökellenes küzdelmeink szorultak háttérbe, vesztettek históriai jelentőségükből a Habsburg-ellenes harcokkal szemben/11

Az emigrációs történeti irodalom szemléletének magyarországi elterjedését, különösen a lakosság nagy többségét kitevő, az alkotmány sáncain kívül maradtak között elősegítette egy sajátos momentum, amit rövidesen úgy foglalhatnánk ösz- sze: a társadalmi mobilitás lelassulása, sőt csaknem teljes megszűnése. Említettük korábban, hogy a XVII. század magyarsága korának mind a török-, mind a Habsburg-ellenes küzdelmeit bizonyos fásultsággal, rezignáltsággal élte meg. A török kiűzésének reménye a XVII. század elejére szertefoszlott, s a termelő lakosság a polgárháborúk, jellegét magukon viselő Habsburg-ellenes küzdelmekben is főként a megnövekedett terheket, valamint az élő és holt termelőerők pusztulását érzékelte. Ezért örültek nemcsak a karlócai, de ha lehet méginkább a szatmári békekötésnek, s Dálnoki Veres Gerzsonhoz hasonlóan a legtöbben igyekeztek elfeledni a „Miska-világ”-nak nevezett kuruc időket.

A XVIII. század közepére azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Kihalván azon nemzedék tagjai, akik még átélték az utolsó Habsburg-ellenes küzdelem megpróbáltatásait, olyan generációk léptek a porondra, amelyeknek már nem voltak ilyen emlékképeik. Arról azonban tudtak, hogy az elmúlt, véres harcokkal telített század milyen tág kapukat nyitott azok számára, akik katonás