Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban

Morvába.”26 A magyarság sanyarú helyzetébe enged bepillantást a soproni Csányi János levele is. Ebből megtudhatjuk, hogy az a parasztember, akinek azelőtt 12 ökre, 12 lova és 20 disznaja volt, s évenként a háromszáz kereszt gabonáját soproni kapások aratták le, „most darab kenyérért hozzánk jár be, s mivel eleintén nem akarták a városba ereszteni, a csalán gyökérből készítettek maguknak künn a mezőn eledelt. Ebből megítélhetni, milyen éhséget kell nekik elszenvedniük.”27 Ha olyan érzésünk támadna ezen egykorú írások láttán, hogy talán a háború fő terhét viselni kényszerült magyarok túlzásaival állunk szembe, akkor vegyük elő az 1686-ban Alsó-Magyarországon átvonult Johann Dietz mesternek, a brandenburgi választófejedelem tábori sebészének a leírását, aki a háború negyedik esztendejében így látta hazánk állapotát:

„Meneteltünk 30 egynéhány mérföldet [50-60 kilométert], de sem falut, sem várost nem találtunk. Gyakran találkoztunk kisebb, nagyobb kóborló csapattal; a család, mint a vadnépeknél, földbe ásott kunyhóban lakott, s mint a tatárok, vadászatból és halászatból tartották el magukat; nyúzott nyershúst ettek, mint a cigányok ... A hajdan szép Magyarország pusztasággá változott. . . Embermagasságúra nőtt a fű, úgyhogy utat kellett vágni. A lerombolt városok és falvak megvadult kutyáival tele volt az ország, amelyek mint a farkasok, egyaránt megtámadták az embert és az állatot, kikaparták a hullákat s széthurcolták a csatatereken.”28

Nem tárul elénk vigasztalóbb, szolidabb kép abból a korabeli francia forrásból sem, amelyben a párizsi „Gazette” tudósítója 1685 elején küldött Magyar- országról. Ebben elmondja, hogy a téli szállásaikon nyomorgó, fizetetlen császári katonák szörnyű erőszakosságokat követnek el a parasztokon. „Néhányukat meg is ölték, hogy megegyék. Ezeknek a kegyetlenségeknek a részleteit olyan borzalmas körülményekkel írják le, hogy azokat nem lehetne elhinni, ha nem erősítené meg mindazoknak a tanúbizonysága, akik Felső-Magyarországról jönnek.”26

Ilyen körülmények között élt Magyarország lakossága a háború első esztendeiben, s könnyen elképzelhető, milyen borzalmas állapotok uralkodtak tíz- tizenkét háborús évvel későbben, amikor elérkezett a várva várt béke! Nagyon várták azt már a török ellen küzdő császári ezredek katonái is, akik maguk is ugyancsak sokat nélkülöztek. Erdélyben például két dragonvosezred fellázadt a zsold hosszas elmaradása miatt. Oly mértékben elkeseredtek és fölháborodtak, hogy meg akarták ölni tisztjeiket, hogy ezután Temesváron török szolgálatba álljanak. Az Erdélyt kormányzó Rabutin tábornagy 1698 tavaszán többek között ezeket jelentette I. Lipót császárnak és magyar királynak: „A zsold ily mérvű elmaradása Felséged katonáit megrendítheti, s nemcsak Erdélyt, de az itt levő tizenhat ezredet is tönkreteheti. Mert a hadak és a lakosság nyomorúsága a legmagasabb fokra hágott; s amazok [t. i. a katonák] - annál érzékenyebben fogadják ezt az eljárást, mert éppen ilyen szerencsés és Felségednek oly nagy mértékben hasznos hadviselés után, mint amilyen a tavalyi volt - kényszerülnek - fejemmel állok jót azért, amit mondok - páratlan nyomorúságot elviselni.”30

Az egyes hadi jelentések korántsem pontos adataiból annyit ki tudunk következtetni, hogy a tizenhat évig tartó küzdelem harcaiban mintegy ötvenezer szövetséges és magyar katona és közel százötvenezer török harcos vesztette életét. Ám azt még megbecsülni sem nagyon lehet, hogy vajon hány polgári lakos esett áldozatul a háborús időszakban? Sok tízezerre rúg azoknak a száma, akiket az országot végigpusztító tatár csapatok legyilkoltak vagy rabszolgaként magukkal