Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban

nyében Thökölyt elfogatta. E „hitszegő” cselekedet a kurucok döntő többségét a török ellen fordította, s 1686-ban már ott küzdöttek Buda alatt, számarányukat és fegyverzetüket meghaladó hatékonysággal közreműködve a középkori magyar királyság fővárosának török uralom alóli felszabadulásában.18 A felső-magyarországi török vazallus fejedelemség, valamint Buda császári kézre kerülése eldöntötte Erdély magatartásának alakulását is. Apafi fejedelemsége - a kortárs krónikás megfogalmazása szerint - „egy korbácslás” nélkül fejet hajtott és a török- ellenes harc bázisává vált az elkövetkező időre.20

Buda török uralom alóli felszabadulása óriási politikai és katonai jelentőségű esemény volt a magyarországi török uralom felszámolása szempontjából, ám az egykorú forrásokban lapozgatva azt tapasztaljuk, hogy Nyugat-Európában nagyobb öröm fogadta és övezte ezt az eseményt, mint Magyarországon.21 A hivatalos ünnepségek ellenére - olvashatjuk Acsády Ignácz múlt század végi munkájában -, a magyar néptömegek szíve mégsem dobbant meg arra a hírre, hogy „Mátyás király ősi vára nem nyögi többé a félhold igáját”. Csak a hivatalos körök ünnepeltek, „maga a nagy nemzeti társadalom hidegen vette a világtörténelmi eseményt”. Ennek a fő oka szerinte az volt, hogy a háborús pusztítások miatt „bármilyen dicsőséges és az utókorra bő áldást hozó volt Buda visszafoglalása, annak az emberöltőnek, mely megélte, lehetetlen volt rajta örvendeznie”. A magyarság a törökellenes harcokban bőven ontotta vérét, viselte a hadiköltségek nagy részét, ám a császári katonák „ellene mégis épp oly irtó háborút viseltek, mint a török ellen”. Ilyen körülmények között a török iga alóli, rég óhajtott fel- szabadulás úgy ment végbe, hogy a maradék, csekély számú lakosság „a múltat eszményi állapotnak tekintette a rettenetes jelenhez képest, s mindenütt fájdalmasan emlékezett vissza az annak előtte való boldogabb időkre.”22

Vajon így volt-e mindez a valóságban is? Vagy csupán a múlt század végi millenniumi kor hangulata láttatta ilyen sötétnek, reménytelennek a régmúlt kor emberének érzelmeit a magyar társadalom bajait kutató történetíróval?

Ha az egykorú forrásokat böngésszük, azok túlnyomó része Acsádyt támasztja alá. Babocsay Izsák tarcali nótárius kortársi följegyzésében például csupán ezeket olvashatjuk: „Ebben az esztendőben vétetik meg a Felséges Római Imperátornak és kegyelmes koronás Királyunknak győzedelmeskedő fényes armadája által véres ostrommal híres-emlékezetű Budavára, régi nagy emlékezetű Magyar Királyok kedves lakóhelye. . . ”2:! Még ennél is rövidebben, s minden kommentár nélkül szól a nagy eseményről a híres, szótáríró orvos, Pápai Páriz Ferenc: „Mensibus junio, juliio, augusto víttatta a német császár Budát, meg is vette sok vérrel, mense septembri . .. ”24 Az erdélyi Cserei Mihály ez a hol kuruc, hol labanc székely nemes meglehetős szenvtelenséggel és pártatlansággal szól mind az ostromlókról, mind a védőkről, s csupán Petneházy Dávid volt kuruc ezeres-kapitány egyéni hősiességéről emlékezik meg a pontatlanság mellett melegebben.25

A kortárs magyarok rezignáltságának fő okát minden valószínűség szerint az akkori nyomasztó gazdasági helyzetben találhatjuk meg. Az egyik magyar arisztokrata asszony 1686-ban így panaszolkodott morvaországi birtokán tartózkodva: „Csak a jó Isten tudja, mincmű nyomorúságban vagyunk mi itten: ha itten Morvában kevés jószágunk nem lett volna, nem is tudtam volna ekkoráig Magyar- országon becsületesen elélni, mivel a föl s alá menő hadak miatt országunk elpusztult. Elég nemes ember s parasztember jön Magyarországból ide koldulni