Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban

rekedve, a középkori magyar királyság területének nagy többségét elismeri török érdekzónának.13

Elmondhatjuk tehát, hogy az 1683-as Bécs elleni támadás gazdasági mélyponton és teljesen fölbolydult társadalmi és politikai viszonyok között találta a négy részre szakadt egykori magyar királyság népét. Egy 1681-ben Genfben megjelent munka szerzője így jellemezte az akkori magyar viszonyokat:

„Magyarország, amely hajdanában nagy kiterjedésű királyság volt és a kereszténység elővédje és amely a legbölcsebbek véleménye szerint semmivel sem volt kevésbé hatalmasabb, mint Európa legnagyobb és legjelentékenyebb országai, ma szomszédaira szorul, hogy a török hadaival és barbárságával szemben ellenállhasson.” A valaha oly termékeny ország nyomorult lett, az egykor gazdag nép elszegényedett a háborúk és a belső ellentétek miatt, s amiatt is, hogy adót kell fizetnie a töröknek. A szerző úgy vélekedett a magyarokról, hogy azok „jelenleg elég civilizáltak, de nem barátai a németeknek, mert a császár, aki egyben királyuk, németeket szállásol be a garnizonokba, amelyek Magyar- országot igájuk alatt tartják.”14

Az ország gazdasági mélypontra zuhanása, a négy részre szakítottság, a még mindig nagyszámú protestánsok vallási sérelmei, s a Habsburg-uralomból való nagymérvű kiábrándultság alapvetően azt eredményezték, hogy 1683-ban Magyarország már nem tölthette be a „kereszténység védőbástyája” szerepét. Amikor pedig a Magyarország területét kiürítő császári had a török prédájának dobta oda a nyugati országrész lakosságát is, az nem tehetett mást, mint meghódolt a töröknek és bénultan tűrte, hogy a nagyhatalmak harcának kimenetele döntsön a további sorsáról.15

A török Bécs alatti nagy vereségét követően a magyarság magatartása ismét megoszlott: a török mellett különböző indítóokokból még kitartó kurucoké- ra ás erdélyiekére, valamint a török ellen aktívan küzdőkére. E két csoport számaránya a háború folyamán többször változott. Elsősorban a két nagyhatalom - illetve a két szövetségi rendszer - közötti erőviszonyok hullámzásának megfelelően, de közrejátszottak abban sajátos politikai és katonai motívumok is.

Thököly Imre, a kurucok vezére, jóllehet már a bécsi csata után felajánlotta csatlakozását a török ellen küzdőkhöz a korábbi feltételek alapján, de miután garancia nélküli teljes meghódolást kívántak tőle, folytatta a Habsburg-elle- nes harcot török szövetségben.16 A kurucok - számos nyugat-európai kottással egybehangzóan - a háború menetét nem látták végérvényesen „lefutottnak” még évekkel a bécsi török vereség után sem. Azt tekintették a legvalószínűbbnek, hogy a bécsi udvar majd most is - akárcsak 1664-ben -, békét köt a status-quo alapján, Magyarország nagyobb részét török uralom alatt hagyva, amikor is óriási jelentősége lesz majd annak, hogy a magyarság tekintélyes része híven kitartott az oszmán hatalom oldalán.17 Mindezt Thököly úgy „ideologizálta” meg sógorának, Eszterházy Pál nádornak küldött levelében, hogy inkább fegyverrel a kézben hal meg „Magyarország szabadságát, régi kiváltságait és a protestáns vallást védelmezve”, mintsem hogy engedje magát „lépre csalni”, oly ígéretekkel, amelyek teljesítése nagyon is bizonytalan.18

Thököly kurucai 1685 végéig elszántan védelmezték a felső-magyarországi fejedelemséget a Habsburg-csapatok támadásaival szemben. Magatartásukban akkor következett be gyökeres fordulat, amikor ez év október 15-én a váradi pasa, a Habsburg-vezetés „beugratásának” bedőlve, kedvezőbb békeegyezmény remé129