Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban
hadjárat sajátos hangulatban találta a középkori magyar királyság lakosságát. A közvetlen török hódoltság alatt élők nem láttak benne mást, mint egyet az időnként bekövetkező nagy hadjáratok közül, amely vitathatatlanul súlyos anyagi megterhelést hoz most is a mezővárosok és a falvak népének.4 Nemkívánatos nyűgnek, tehernek tekintette a hadjáratban való részvételt az Apafi Mihály uralkodása alatt élő, Várad és a Partium elvesztésével ugyancsak megcsappant erejű erdélyi fejedelemség népe is.5 S bármily különös; nem örült annak felhőtlenül a Thököly Imre fejedelemsége alatt élő kurucság sem, mert félő volt a számára, hogy Bécs esetleges török kézre kerülése megszünteti mind Erdély, mind a felső-magyarországi kuruc fejedelemség „különleges státusát” a török birodalomban.6 Ilyen érzelmek között szemlélte a különböző fokon és szálakon török függésben élő magyarság a Bécs elleni támadást. De vajon hogyan látta azt a Habs- burg-uralom alatt megmaradó királyi Magyarország Dunántúlra és Alsó-Ma- gyarországra szorult része? Az a magyarság, amelyik immáron másfél évszázada folytatta élet-halál harcát a szinte sohasem szünetelő, csupán méreteiben változó török hódító próbálkozásokkal szemben.7 Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a magyarság nemzeti létének fenntartása, nemzeti kultúránk fennmaradása csakis azáltal vált lehetővé, hogy a középkori Magyarország uralkodó osztálya vállalta a történelem által kirótt kettős szerepet: amíg a nyugati országrész lakossága a Habsburg-hatalomra támaszkodva - aziránt lojalitást tanúsítva - vívja a török elleni élet-halál harcát, addig a keleti országrész uralkodó osztálya, a török hatalom kínálta lehetőséggel élve fenntartja Erdélyben és a hozzá csatolt magyarországi részeken a középkori magyar állam folyamatosságát.8 Ez utóbbi kényszerű szerepvállalás a XVII. században azzal bővült, hogy Erdély magyar nagybirtokos fejedelmei, kihasználva a két nagyhatalom közötti ellentéteket, időnként - a törökre támaszkodva - fegyveresen felléptek az ellen is, hogy a királyi Magyarország, nemzeti arculatát elveszítve, beolvadjon a katolikus világbirodalom kiépítésén fáradozó Habsburgok államkonglomerátumába.9 A magyar nemesség ezen kettős szerepvállalása különben azzal is együtt járt, hogy a közvetlen török uralom alá került magyarországi lakosság a balkáni népekénél jobb körülmények között, nemzeti arculatát inkább megőrizve vészelhette át a hódoltság másfél évszázadát.10 A török vazalluisságot - vagy fél-vazallusságot - vállaló magyarokról mind a királyi Magyarországon élők, mind a nyugateurópaiak többsége elítélőleg vélekedett, s sokan hajlandók voltak őket a „kereszténység ellenségé”-nek tekinteni és kikiáltani.11 Ez azonban igazságtalan megítélés volt, amit sajnálatos módon átvettek néha még az utókor magyar történetírói is. Ezek nem vették kellően figyelembe sem a történelmi kényszerhelyzetet, sem azt, hogy Báthory Istvántól Thököly Imréig mindegyik vezető a törököt tekintette fő ellenségnek, amely ellen kedvező körülmények között kész volt harcolni is. A törököt fő ellenségnek tekintő szemlélet tehát uralkodó volt mind a - Szekfű Gyula terminológiájával élve - „nyugati-” mind a „keleti-magyar” számára, s magatartásukat is többnyire birtokaik földrajzi fekvése határozta meg.13 Némileg másként alakult a helyzet a XVII. század utolsó harmadában, amely szakaszban a török Bécs elleni támadása bekövetkezett. A nagy, szinte sokkoló csapást a török elleni harcikedvre az 1664-es vasvári békekötés jelentette, ami a győztes szentgotthárdi csata után azt manifesztálta, hogy a Habs- burg-hatalom lemondott a török elleni harcról és a stasus-quo fenntartására tö128
