Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

Kanyar József: Somogy megye közgyűlése a hódoltság idején és a felszabadító harcok utáni első évtizedben (1658-1718)

A pestisjárványok kapcsán 1712-ből említenünk kell a Zala mezővárosban tartott kisgyűlés december 22-i átiratát is Somogyhoz, melyben Zala tájékoztatást adott arról, hogy milyen intézkedéseket foganatosított a járvánnyal kapcsolatban: nem engedvén meg, hogy a rác és a görög kereskedők a területére belépjenek, Kanizsára és Komárba biztosokat rendelt ki, akik 8 napi karantén után bizonyságlevelet adtak ki a tábort elhagyók számára. Javasolta Zala a megyének, közölte is Somoggyal, hogy azokat, akik a rendelkezéseknek nem engedelmeskednek, azok ellen „támasszák fel a községet”, azaz űzzék el azokat a faluból.

A felszabadulási harcok után a megye tisztségviselői mielőbb „hazakívánkoztak”. A Zalával való közös sors keretei kezdtek már időszerűtlenné válni a számukra, arra azonban kilátása sem volt a megyének, hogy különválását mihamar törvényileg is rendezze. A kezdetben a bécsi udvar sem akart tudni a megye önálló létéről, a felszabadított területet „katonai uralom” alá helyezve: kamarai tisztviselőket ültetett a lakosság nyakára, akik a porció kivetésétől kezdve az igazságszolgáltatásig: minden megyei ügyet intéztek, az „universitas nobilium” kialakulását azonban igen hevesen akadályozták. Működésük nyomában az abszolutizmus legdurvább és leghrutálisabb esztendeiben az óriásivá duzzadt háborús adósság kiegyenlítésére számításba vett „jus armorum” jogainak az érvényesítése és a neoacquistica comisso működése nyomta rá bélyegét. A nagyobb birtokosok: Széchenyi, Battyhány, Nádasdy stb., a két püspökség s az apátok aránylag könnyen átvették birtokaikat a megyében, a kisebb nemesek: a Tóthi-Lengyel, a Sankó, a Perneszi, a Tallián, az Tnkey stb. családok azonban már jóval nehezebben, miután a birtokaikhoz való jogaikat - irataik pusztulása következtében - nehezen tudták igazolni.

A felszabadító harcok után valójában kegyetlenebb sors jutott osztályrészül Somogyság népének, mint volt annak előtte. A visszahódított területen a jobbágyparasztság az új uralmat sokkal elviselhetetlenebbnek tartotta, mint a török idejében, mert a spanyol örökösödési háború költségeire szükséges temérdek pénzt az országban lévő német zsoldosok és a nyomukban járó adószedők könyörtelenül kipréselték a „kenyér-, zsír- és húsbányának” tartott ország lakosságából. Az adószedők, a zsoldosok és a dézsmát szedő egyháziak elől menekülő falvak így újra „elnéptelenedtek”, a lakosság szörnyű nyomorba jutott, amelynek emléke még 40 esztendő múltán is élénken élt fájó emlékezetükben. A ,szó- ládiak így emlékeztek meg ezekről a nehéz esztendőkről egyik istanciájukban: „Atyáink a változó háborús időkben nyilván a faluban nem lakhatván: pincékben, földi lukakban laktak.”12

A közállapotokat látva a falu népe abban a hitben élt, hogy újra háború van az országban, hisz fegyveres és idegen katonák jártak mendenütt, akik ütlegelték és fosztogatták őket, mindenfelé szélnek eresztett katonák kóboroltak, menekülő parasztok tömegei lepték el az országutakat, a somogysági rejtekhelyeket, az erdőket és a mocsarakat: otthont és biztonságot keresve bennök.

E keserves és kaotikus állapotok láttán maga a kormány is belátta, hogy mielőbb vissza kell állítani a vármegyéket a felszabadított területeken, már csak azért is, mivel a másfélszázados hódoltság alatt sokhelyütt elmosódott megyei határokat is vissza kell állítani, de az adózások terén is kell rendet teremteni a megyében.

93