Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)
A kibontakozó per során a Szentmartoniak azt vallották, hogy évi árenda ellenében őket illeti az egész uradalom, az uradalom viszont azt állította, hogy úrbéri kötelezettség alatt állnak. Hogy az úrbéres viszonyt nem lehetett konkretizálni, s hogy a szén tm ártan iák egész 1828-ig csak árendások voltak, az az uradalom szerint abból származik, hogy az 1760. évi tumultus idején megölték földesurukat, s ezzel megfélemlítették feletteseiket. Bizonyos azonban, hogy a szent- mártoriiak mindig ragaszkodtak a határ szabad használatához, az uradalom pedig csak most, a húszas évek végén látott hozzá, hogy kiépítse majorságát. 1828- ban már olyan erőteljes volt az uradalom támadása, hogy a község a helytartó- tanácshoz fordult, hogy továbbra is kontraktus szerint fizethessék az árendát.88 Az ellenállás 1828. június elején kezdődött, amikor az évi robotelszámolásra került volna sor, de nem jelent meg senki, sőt egy Balázs Miska nevű jobbágy azt mondotta, hogy akár az elszámolásra megy el valaki, akár robotba, mindenképpne megverik.811 Különös érdekessége ennek az esetnek, hogy az elszámolás elmaradását tanúsító jelentést aláírta Lichtenstein András „drávaszentmártonyi bíró” és Pet- rinovity Stefán d ravasz entm ártó ni „uraság bírája” is. Az itt következő izgalmas eseményekkel kapcsolatos első akta is arra figyelmeztet bennünket, hogy Dráva- szentmártonban még ekkor is él a faluközösség! Július 8-án egy megvert és megszégyenített ember, Márkov György urasági hajdú ír levelet az úriszéknek és elpanaszolja, hogy június 29-én, vasárnap délután vagy 30 legény és leány bement a kertjébe és összegázolta a borsóját, meg a krumpliját, mikor azután puskával el akarta őket kergetni, elvették a puskáját, magát pedig csúnyán megverték. Elkobozták a szerencsétlen ember kenderföldjét és miután a kukoricáját már meg is kapálta, a „szentmártonyi bíró” esküdt- jei elvették a község számára ezt az illetményföldet is. Majd, amikor Ország András, drávaiványi földesúrtól bérelt magának kukoricaföldet, az esküdtek oda is utána mentek, napszámosait megverték, elzavarták, az elkobzott kapákat pedig letétbe helyezték a „szentmártonyi öreg biró házánál”. A levélben leírt panaszok áradatából már csak egy keserű zárójel tartalma hiányzik: „. . . puskám mái napig a biró házánál vagyon.”90 A korábbi szabadságát védelmező „kösség” eltökéltsége adott bátorságot a vezetőknek ahhoz, hogy szembeszálljanak a megyei közigazgatás embereivel is. Éppen húsz nap telt el a fenti levél megírása óta, amikor a főbírónak küldött igazoló jelentésbe, akit egyébként strázsamesterével együtt karókkal fogadtak, ezt íratták bele: „...mi hozzánk szegény adózókhoz a durvaság különben sem férhetne”.91 Mikor pedig Gál József főbíró kiment Szentmártorba, hogy megbüntesse a megszégyenített hajdú bántalmazóit, és az uraság udvarában 5 pálcát akart a kezdeményező Balatinácz Mártonra vágatni, az őt körülvevő jobbágyok „mintegy Commandóra” fejükre csapták az uradalmi és megyei elöljáróik előtt levett kalapot, azután ingüket, ruhájukat szájukkal tépve követelték, hogy szabadítsák ki Balatináczot a bot alól. „Ha pandúrjaim mellettem nem lettek volna - írja tovább a főbíró - Fiscalissal, Plenipotentiáriussal együtt kivégeztek volna a ’Világból.”92 Elkövették ekkor a szentmártoniak a szolgálatmegtagadás megbocsáthatatlan bűnét is földesurukkal szemben. Robotba nem jártak, a majorsági földeket a maguk számára művelték. Egyikük hetykén kijelentette, hogy az uraság szolgálatának vége, robotba eddig sem ment, de ezután sem fog menni. Mikor 237
