Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)
ázután mind a hatósági erőszak, mind az úriszék békéltető szándéka eredménytelennek bizonyult, mert az utóbbi tagjaival szóba sem álltak, és kiderült, hogy Szentmártonban már a feudális viszonyok alapjait fenyegeti veszély, a szorongatott helyzetben lévő Kiinger György vaskai apát segítségért a megyéhez fordult, amelynek javaslatára azután a helytartótanács katonai karhatalom (brachium) bevetését rendelte el a lázomgáis elfojtására. A megye ekkor 60 pandúrt, 4 katonát küldött ki a megyei főhadnagy parancsnoksága alatt a lázadók megbüntetésére. Előbb Spissich Sándor táblabíró horvát nyelven próbálta jobb belátásra bírni a szentmártoniakat, majd kezdetét vette a hosszú kihallgatás. Ennek az adott különleges ízt, hogy itt egy összetartó közösség állott szembe megtörhetetlenül a megyei katonai hatalommal. Arra a kérdésre, hogy miért aratták le és vitték el az uraság gabonáját, azt felelték, azért tették, mert „. . . így végezte az egész kösség”. Az urasági szénát megint csak közmegegyezéssel kaszálták le, s így törték le a község számára az urasági kukoricát is, s a közösség parancsára nem mentek robotba Szent György nap óta. Végül megtagadták a rájuk küldött bizottságnak is, hogy a dézsmagabonát behordják az uraság majorjába, a szénát pedig pajtájába. Ezután a pandúrok sorra összefogdosták a szentmártoni vezetőket és négyesével a bizottság elé állították őket. A legfiatalabb húsz-, a legidősebb 55 éves volt, többségük horvát nevet viselt, de velük együtt vállalta a büntetést a 32 esztendős Magyar József és a 40 éves Balázs Miska, aki alighanem a mozgalom egyik név szerint is ismert hangadója volt. Közülük senki sem hajolt meg a hatalom előtt és „nyakasságukért” valamennyien megkapták a 12 vesszőt, csak Kolonits Miska kapott hatot „. . . gyengébb testi alkotása tekintetéből”.93 A feudalizmus rendje így helyreállt, de csak 1830-ra jutottak el odáig, hogy az úriszék kimondhatta a telkek kimérését. A jobbágyok képviselői nem jelentek meg személyesen a tárgyaláson, hanem írásban közölték, hogy az uradalom méresse csak ki a telkeket, és ha megfelelnek, akkor majd elfogadják azokat. Az ekkor készült főbírói jelentésből tudjuk azt is, hogy Kovatsevics Lukács, az események fő okozója, szlavóniai rokonainál bujdosik.94 A nyílt ellenállást végül elfojtották, a telkeket kimérték, és 1832-re megszületett Szentmárton úrbéri tabellája. Ebből tudjuk, hogy 28 telek után 76 hold volt a belső fundus, 672 hold a szántó, 326 hold a rét. 1456 marhás vagy 2912 gyalogrobotot követeltek tőlük, kilencedet minden terményükből természetben fizettek, árendájuk 90 forintot tett ki, tűzifát pedig a telkek számának megfelelően 28 ölet kaptak. A 11 zsellértől 198 kézirobotot követeltek és 11 forint árendát, a fa járandóságuk 5 2/4 öl volt.95 Sokáig harcoltak az urbárium ellen a szentmártoniak, de amikor megkapták, igyekeztek kihasználni minden törvényes lehetőséget és a legszorosabban a betű szelleméhez tartották magukat. Minthogy az urbárium lehetővé tette, hogy ahol kevés a legelő, ott a jobbágyoknak nem kell vajpénzt fizetni, ők nem fizettek, s a szoros előíráson túl semmit sem voltak hajlandók elvégezni. Ezért javasolta azután 1833-ban az ispán az uradalomnak, hogy ne adjon többet ingyen a jobbágyoknak épületfát, koporsódeszkát, borsókarót, hanem kérjen értük robotot.96 Az új rend is terhes lett azonban hamarosan számukra és 1837-ben már ismét megtagadták a robotot és az uraság legelőin legeltettek.97 Ezúttal nem a bíró, csak a kanásza adott példát az új rend megsértésére, amikor gazdája disznait több ízben is az urasági rétben legeltette, de magát zálogolni soha nem engedte. 238
