Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)
Rosszabbul járt egy másik kanász a tilosba hajtással, mert a gazdája nem hajlandó kifizetni az i márjást, amit az erdész a szűrért követelt.82 Az erdőélés megszokott gyakorlatából akkor lett keserű torzsalkodás, amikor az erősebb lakócsai uradalom határpert szeretett volna kezdeményezni Szent- márton rovására. A háború (szentmártoni vélemény szerint) azzal vette kezdetét, hogy egy Cserkits nevű lakócsai tiszttartó a határ mellett levő Kis Rétből behajtatott 4 szentmártoni ökröt. Ezdket visszaadta ugyan, de biztatására ezután a lakó- csaiak is behajtották jószágaikat a szentmártoni erdőbe. Ö küldte a hajdúkat is a vitás területre, hogy a lakócsaiak segítségére legyenek. A tiszttartó tudta, hogy Pap János, a lankai kocsma bérlője „puskás ember”, kiparancsolta hát őt is, hogy a hajdúkkal együtt védje a határt.83 A mindenkor harciasabb szentmártoniak azonban ekkor még a „magukét” védték és keményen ellenálltak. Bessenyei Mihály, a 97 éves révfalusi molnár, az események résztvevője, szinte dicsekedve idézte fel a bíróság előtt a lakócsaiak megkergetését, marháik, sertéseik behajtását, a zálogba esett jószág, vagy tárgy kiváltásának megalázó nyilvánosságát.84 Az öreg molnár vallomását a lakócsai fiskális kimutatása is megerősíti, aki hosszan és részletesen sorolja a lakócsaiaktól elvett javakat. Ebből a felsorolásból tudjuk, hogy kilenc lakócsai jobbágytól vettek el i-i hosszú szűrt és egy-egy fejszét, 2 jobbágytól csak szűrt, egytől csak fejszét. Gelicz Ivánt fejszéje és szekercé- je mellett a szűrjétől, Kecskés Istvánt a fejszén kívül ködmönétől fosztották meg. Szentmártonban különösen jó fogásnak tartották, ha egy-egy uradalmi alkalmazottat sikerült tilosban találni. Lőrinc ácsnak például elvették a köpenyét, a tarisznyáját, négy szerszámát, puskáját, sőt i forintját is. A lankai csárdásnak a szobájából vitték el a puskáját, amellyel őrködni járt. Antal hajdútól a puskáját, tarisznyáját, szűrdolmányát vették el, a „Josi” hajdútól pedig mindezeken kívül még a kabakját is. Hogy mi volt a kabakban, azt nem árulja el a lakócsai fiskális, de vízhordó edényt aligha vettek volna el a mindig szomjas szentmártoniak. Az áldatlan határvillongások eredményét ma már nem lehet kideríteni, de az bizonyos, hogy a sérelmek egy részét már a 19. század elején anekdotává szelídítette az emlékezet.85 Megye-, sőt országszerte híres volt Drávaszentmárton hosszan elnyúló regulációja. Makacs ellenállásukról olvasva úgy tűnik, mintha Kiss Sámuel So- mogyról szóló tanulmányában éppen rájuk gondolva írta volna, hogy a horvát nem érti ,,a’ Természetnek azon Törvényét, melly szerint az, őtet robottás Parasztnak szülte.”86 Bizonyos az, hogy a szentmártoniak egyedül tájunk községei közül szabadmenetelű jobbágyok voltak. Hogy 1767-ben mit csináltak, nem tudni, de az úrbérrendezés hivatalos kiadványában ismeretlennek vannak feltüntetve a községre vonatkozó részadatok, s csak az összesítések találhatók meg. 18. századi változó tartalmú szerződéseiket láttuk, azokban sehol sem volt szó a határ regulálásáról, telkiállomány pontosításáról. 1804-ben a község vezetői, maguk adták írásba, hogy csak II. József idején dolgozott határukban egy térképész főhadnagy, de ezen kívül náluk semmiféle mappa nem készült.87 A reguláció kérdése akkor került elő, amikor a napóleoni háborún utáni dekonjunktúra idején a szántóföldi gazdálkodásnál jövedelmezőbb lett az állattartás, és kezdetét vette a jobbágyság kifosztása. A kibontakozó kemény harc középpontjában itt is az irtásföldek elvétele állott. Ezen a címen fosztotta ugyanis meg őket a vaskai apát az eddig szabad rendelkezésük alatt lévő határ birtokától, s így jutott a reguláció útján majorsági birtokhoz, 256
