Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Hajdu Lajos: Népiskolai szerződések Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában (1770-1795)
évenként (angariatim) vagy évenként kapott pénzösszeg, amelyet gyermekeik tanításáért a szülők biztosítottak számára. A tanulópénz (didactrum) azonban nem mindig jelentette azt, hogy a tanító munkájáért valóban pénzt kapott, a szerződések olykor a készpénz mellett vagy helyett termény (búza, árpa) vagy baromfi (pl. minden gyerektől egy rántanivaló csirke) megadását írják elő. A jövedelem részletes megoszlásával „Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében, 1770-1790” című tanulmányomban1 behatóan foglalkoztam, most - az arányok szemléltetése érdekében - az 1. sz. táblázatban csak azt mutatom be, hogy a Ratio Educationis kiadásának évében 116 Tolna megyei tanító évi illetménye mennyi volt és ebben milyen részt foglalt el a telek-, párbér-, stóla-, illetve tanulópénzjövedelem. Ez a tanítói illetményrendszer olykor azonban hátrányosan befolyásolta az iskolamesterek oktató munkáját, hiszen a tanítói földet meg kellett művelni és ha ez a feladat a pedagógusra maradt - a mezei munkák elvégzésének napjain vagy heteiben nem volt tanítás, vagy - tanulás helyett - a munkákat a nagyobb gyerekek bevonásával végezte el a tanító; ha pedig e feladatot a közösség vállalta magára (amely tagjainak történetesen ugyanazon időszakban a saját földjét is művelniük kellett vagy éppenséggel az uradalom részére dolgoztak robotban), nem mindig a kellő időben végezték el a mesterföldön a munkát, így kevesebb lett a termés és a jövedelem is. Hasonló gondokat jelentett a párbér beszedése, mindenekelőtt az, hegy az kinek a feladata: a tanítóé? Akkor viszont néha hetekig kellett járnia a falut és számos megaláztatást kellett elviselnie, míg valameny- nyi pártól a neki járó fél, háromnegyed vagy egy mérő gabonát, valamint a néhány dénárnyi vagy krajcárnyi párbért beszedhette. A tanulópénznél az alapfokú ismeretek minél szélesebb körben való elterjesztését gátolta, hogy az oktatásért a szülőknek kellett fizetniük (ezért sokan nem is járatták iskolába gyermekeiket), mégpedig rendszerint emelkedő összegben, attól függően, hogy a gyerek olvasást, írást, számolást tanult-e. A legnagyobb összegű didaetrumot azok fizették, akik az iskolamester irányításával birkóztak a latin nyelv elemeivel (ez a tanulópénz olykor négyszerese volt annak az összegnek, amit az olvasással ismerkedőknek kellett a tanító részére adniuk). 2. A fenti gondok mellett azonban a hetvenes években itt-ott már egyéb kifogások is elhangzottak az iskolák létesítésének-fenntartásának és a tanítómesterek fizetésének kialakult módszerével szemben. Pál Gáspár, a pozsonyi tankerület népiskoláinak felügyelője történetesen uralkodói döntést és kamarai intézkedést kért arra, hogy a kincstári birtokokon az addigiaknál körültekintőbben szabályozzák a népoktatás költségeihez való hozzájárulás rendjét - ő azonban a nemeseket is fizetésre kívánta ösztönözni. „Miután a paraszti közösségeket rászorítjuk a népiskolák megépítéséhez, fenntartásához és az iskolamesterek eltartásához szükséges költségek fedezésére - méltányosnak tűnik., hogy az egyes településeken házakkal rendelkező nemesek is (akik maguk is érezhetik a népiskola intézményének üdvös hatását) járuljanak hozzá az iskola fenntartásához és erre az inspektorok, valamint a megyék megfelelő eszközökkel ösztönözzék is őket.” Ha erre nem lennének hajlandók - „az inspektorok által meghatározott és a tankerületi főigazgató által jóváhagyott nagyságú tanulópénz fizetésére köteleztes- senek” - hangzik az egykori derék katona javaslatának befejező része.2 E javaslatot természetesen a kormányzat nem tette a magáévá. Emellett az 1778 májusában Budán megtartott népiskolai felügyelői érteiéi