Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Hajdu Lajos: Népiskolai szerződések Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában (1770-1795)
tottak az első feltételre, az iskolaépület elkészítésére és állandó karbantartására is, bár itt több volt az állandó elem, rendszerint az uradalom és a lakosság közösen gondoskodott az iskola megépítéséről és fenntartásáról, mégpedig úgy, hogy a dominium adta a telket, az építőanyagot, a nélkülözhetetlen felszerelést - a lakosság viszont elvégezte (gyalogszerrel vagy igával) a szükséges munkát. Az iskolamester megfogadásánál természetesen nemcsak az oktatással kapcsolatos kötelességeket rögzítették, hanem a tanító egyéb feladatait is. Ezek közül első helyen említendő a kántori teendők ellátása: segítenie kellett a papot nemcsak az istentiszteletek megtartásában, hanem valamennyi vallási és egyházi szertartás (keresztelő, temetés stb.) ellátásában is. Olykor a tanító kötelessége volt a rendszeres vagy rendkívüli harangozás (utóbbira akkor került sor, ha a fenyegető vihart harangszóval akarták „távozásra bírni”, vagy veszélyhelyzetben kellett a harangot megkondítani). Ezen felül gyakran a tanítóra hárult a falusi jegyzői munkakör betöltése is, hiszen 200 évvel ezelőtt még számos olyan település akadt Magyarországon, ahol egyetlen ember (csak a tanító) értett a betűvetéshez. De az olyan településeken is volt a tanítónak írásbeli munkája, amelyek képesek voltak jegyzőt tartani; a parasztember ugyanis számos helyen többnyire nem a jegyzővel, hanem a tanítóval íratta meg panaszát és kérelmét, ha valamilyen sérelem érte - mindezek szerepet játszottak a megfogadás (lényegében szerződéskötés) során a kötelességek és a javadalmazás megállapításánál. Első alkalommal rendszerint egy évre szólt a szerződés - ennek eltelte után, a tapasztalatok birtokában többnyire huzamosabb időre kötötték meg a kontraktust (csak ritkán történt meg, hogy a kötelezettség vállalása határozatlan időre szólott). Abban az esetben is, ha a tanítót több esztendőre fogadták meg - mindkét fél előtt nyitva állt az út arra, hogy a körülmények megváltozása esetén felbontsa a „szerződést”. Ilyen esetben általános szabálynak tekinthető (amelyet azonban viszonylag sűrűn szegtek meg), hegy a tanév befejezése előtt néhány hónappal a szándékot a másik félnek be kellett jelenteni, hogy a tanító új munkahelyet kereshessen magának (ha a község nem kívánta tovább alkalmazni), vagy hogy a közösség új iskola- mester után nézhessen (ha valamilyen ok miatt a tanítónál telt be a pohár). A tanító vagy inkább kántor (mert a Ratio Educationis kiadásáig az egyházi szolgálat ellátása volt a ludimagister fő feladata, a gyerekek tanítása többnyire csak ötödrendű kötelesség volt) munkájáért általában lakást kapott a közösségtől. A mesterlakás körül (vagy a faluhoz közel eső helyen) rendszerint konyhakertet, olykor gyümölcsöst is adtak neki; igen sok településen a maga és családja eltartása érdekében (fél-, negyed- vagy nyolcad) jobbágytelket biztosított számára a földesúr, ez megfelelő nagyságú szántóból és rétből állott; jogot kapott a közlegelő és az erdő használatára, tüzelőszükségletének biztosítására és állatai legeltetésére (ezekből származott a tanítói „ellátmány” egyik része, az ún. fundus-jövedelem). A tanítói illetmény másik részét (általában több mint a felét) a párbér tette ki: az egyházközséghez tartozó házaspárok évente meghatározott nagyságú készpénzt és terményt (búza, rozs stb.) adtak tanítójuknak. A párbér nagysága rendszerint a hívek gazdasági-társadalmi helyzetéhez igazodott, tehát többet adott a jobbágy, mint a házas-zsellér, legkevesebbet pedig a rideg- vagy házatlan zsellér. Az iskolamesteri jövedelem harmadik részét a stóla jelentette: a tanító kántorként, az egyházi szertartásokon való közreműködéséért (keresztelő, házasságkötés, temetés stb.) meghatározott összeget kapott az érintett hívőktől; végül a jövedelem negyedik részét a tanulópénz alkotta, az a hetenként, negyed160
