Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Takáts Lajos: Sertésmakkoltatás a Dél-Dunántúlon a XVIII. században
Bérmakkoltatások Innét már csak egy lépés volt a limitált, szám nélküli makkbérfizetés, ami fokozatosan csaknem minden helyet elért. 1765. december 2-án a Vas megyei kis- makfaiak panaszkodtak a Festetics uradalom új rendelése ellen, amely már a makkbért is megköveteli: „Sok uj rendeléseket kívánnak rajtunk elkövetni - emelték fel tiltakozó szavukat az újabb jogtalanságok ellen a falubeliek -, mert miképpen a vidékiek megalkusznak a Makkoltatásért, hasonlatossan kölletik nekünk is fizetnünk az Makkra járandó Marháinktul. .. ”58 S ehhez hasonlóan érte el a legtöbb helyet a fizetési kötelezettség, amely végül is véget vetett a szabad erdőhasználatnak és azon belül a bér nélküli mak- koltatásnak. A legtöbb helyen ezt nemcsak a földesúri állomány növekedése és az allodiális gazdálkodás megerősödése előzte meg, hanem a jobbágyok sertéseinek száma is oly mértékben megnövekedett, hogy helyben nem is találtak már számukra takarmányt. Így kénytelenek voltak idegen erdőkben bérelt makkhoz folyamodni, amiért természetesen fizetni kellett. 1756. szeptember 20-án a gyéké- nyesi Szabó József vallotta, hogy már „ez előtt harmincz Esztendővel . . . három Télen makkoltatta, Szentai Erdőkben maga édes Attya sörtvélesseit...” s „a makk bért nevezett Csurgai Uraságnak fizette.”59 1736-ban a Somogy megyei, ötvösi colonus Somogyi Mihály számolt be arról, hogy Szentán ő is jó makkos erdőt talált állatainak és „maga is ezen Fatens s. v. Sörtésseit reája bérelvén, Gsurghai Uraságnak censust Praestalt. . .”,i0 1753- ban a Vas megyei Beiczen tartott kihallgatáson a városfalui Németh István arról szólt, hogy sertéseivel ő is a Farkaserdőre szokott járni és „már hatodszor bérölte meg s. v. Sörtvéles Marháit reája ... ”61 1754-ben az egyik Zala megyei nagyrécsei colonus, a Somogy megyei „Pa- ragi Erdőn” makkoltatta „maga marháit”, „bér pénzben”, míg egy másik, ber- zencei lakos a csicsói pusztára bérelte.5'-' Ugyanez évben az egyik Vas megyei jobbágy tett arról vallomást, hogy „két Esztendőn Farkas Erdeire bérölvén, marhákat is őrzött ott.. . ”63 Míg 1757-ben a beledi Pálffy János tanúsította, hogy ő is a „szentai Erdőkre maga Sertésseit bériette makkra, melyeket ugyan maga őrzött és makkoltatott is . . . ”64 Mindezen esetekben az idegen földön való makkoltatásért már bért kellett fizetni. E makkbért vagy pénzben, vagy természetben rótták le. Az utóbbi: a ti- zedfizetés lehetett az eredetibb, amely a középkor óta a disznótartás megszokott bére. 1437-ben az erdélyi jobbágylázadás már az eltörlését követelte.65 A Sopron megyei Puszta-Család 1597-ben készített összeírása szerint a falunak „Makkos Erdejek vagyon, mikor makk terem, huszadot adnak; az idegenek tizedet.”66 Ez a fizetési arány máshol is általánosnak mondható. A bért azonban gyakran a helyi megegyezések szerint fizették, amelyek további differenciálódást is lehetővé tettek. Így pl. a Zala megyei győrváriaknak a vasvári káptalannal 1675. május 8-án kötött egyessége szerint „ha annyira való Makk teremne, az Vass-Vári Erdőkön, hogy az Marhák rajta meg hízhatnak, tartozni fognak a Győr-Váriak, ott helyben Győr-Várott, az öreg Sertés Marhákbul huszadot ad- nyi, esztendős Siidőkön alul valóktul öt-öt pénzt fizetni; ha pedig fél szerént való termése lenne az Makknak - hangzott a további utasítás -, annak felét praestállák, úgy mint negyven Öregtül edgyet és két Südőtül egy garast, holott gsak felére való termése se volna - gondoltak a további lehetőségre attul sem
