Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Takáts Lajos: Sertésmakkoltatás a Dél-Dunántúlon a XVIII. században
erdő, a helyi lakosság használatában. Más falvak erdejét vagy a földesúr vette igénybe, vagy csak makkbér ellenében használhatták a jobbágyok. Alsó-Oszkón nyilván a makkos erdő kis területe is közrejátszott abban, hogy a jobbágyok kezén maradhatott. Az összeírás ezt jegyezte fel róla: „Vagyon edgy darab Makkos Erdő, mellen Makk terméskor circiter 60 s. v. Sörtvés telelhet, azt Makkbér nélkül eddig is Jobbágyok birták.”51 Ennek az erdőnek szabad használata még később is fennmaradt és így az 1760. február 28-án tartott határperben a 70 éves Kovács Ferenc alsó-oszkói lakos részletesebben is beszámolhatott a kialakult gyakorlatról. „Az Farkas Erdejére - értesülhetünk szavaiból - makk terméskor semmi némö Sörtvéles Marhát Szent Mihály nap előtt nem szabad ereszteni és makkoltatni”, azaz, azelőtt nem kezdődhetett a makkoltatás - de Alsó-Oszkaiak minden időben — tájékoztatott a tanú a makkoltatás előtti legeltetési gyakoratról - „mind Sz. Mihály nap előtt, mind utána, az föllül alól számlák jelekig és helyekig, mint tulajdon magok határán, szabadon, békivel mindenféle marhájokat őrzötték és legeltették és makk terméskor - amikor a füvelésnek vége szakadt - Sörtvélesseket minden fizetés nélkül békével makkoltattak . .. ”52 A vasváriaknak a szombathelyi káptalannal 1715 szeptember 4-én kötött contractusa megengedi ugyan a szabad makkoltatást a lakosoknak, de csak a saját állataikat hajthatták a tilosokba, amelyeket a földesúr rendszerint bérbe adott idegeneknek. Mint a contractus előírta, mihelyt „azon Tilos Erdők fel szabadulnak, azonnal ezen Vasváriak magok tulajdon Marháikat és nem valami fortély avagy ravaszsággal más idegenektül, Színezés alatt, vett Marháikat azon Erdőben hajthattyák és Makkoltathattyák, az Urak jó akarattyával minden dés- ma nélkül.”53 S hogy a szabad erdőhasználat még hosszabb ideig érvényben volt, arról a Vasváron 1725. augusztus 25-én történt kihallgatáson is beszámolt az egyik tanú, Szabó András, aki elmondta, hogy „minden határ külömbözés nélkül, az egész Vass-Vári határban” folyt a legeltetés és a glandinátio, és lényegében az erdőnek mindenféle hasznát vették „minden census nélkül”.54 A lehetőségeknek bizonyos fokú szűkülését jelentette az a gyakorlat, amely szerint a határokon belül fizetség nélkül makkoltattak, de a pusztákon már fizetni kellett. Ilyen gyakorlatról értesülhetünk azon árendás levélben is, melyet 1738. június 6-án készített a Festetics uradalom a szentlászlói bérlőkkel, amely szerint „Midőn Makk lészen, magok határárul Makk Bérrel nem tartoznak, hanem ha pusztáinkra járnának marhájok, azokrul mint más jobbágyim tartoznak Makk bért adni ... ”55 A legeltetési lehetőség további szorítását jelentette az, hogy a sertéseknek csak bizonyos, meghatározott számát lehetett a makkra engedni: a Sopron megyei egyedieknek földesurukkal 1714. február 24-én kötött contractus szerint: „Sörtéles marhát tizen föllyül senkinek sem szabad - tartani - szarvas marhát pediglen, valamennyit tarthat, szabad lészen mindenkinek tartani . . . ”58 A Somogy megyei Rádpuszta 1758. június 14-én keltezett szálló levele pedig ezt írta elő: „Midőn Isten makkot ád - olvashatjuk -, tehát közönségessen a lakóknak huszonöt vagy harmincz darabig való sürtéles marháinak makk bér nélkül makkoltatás fogh adatni.., ”57
